Mindannyian úgy rombolunk az életben, mint elefánt a porcelánboltban. Egy törés itt, egy horzsolás ott. Kárt teszünk magunkban, és másokban is. A nehéz az, hogy próbálunk rájönni, hogyan kezeljük a sérülést, amit okoztunk, vagy amit nekünk okoztak. Néha a sérülés váratlanul ér minket. Néha azt hisszük, hogy helyrehozhatjuk a kárt. De néha úgy ér minket a sérülés, hogy nem is látjuk előre.
Felkelsz, azt hiszed minden rendben. Elmész órára, ebédelsz, alszol, készülődsz és elindulsz. Aztán rájössz, hogy még sincs minden rendben. Egy telefonhívás és minden rád szakad. Az elmúlt évek, az elmúlt hónapok, hetek. Olyan dolgok jutnak eszedbe, olyan dolgok jönnek elő, olyan sebek szakadnak fel, amiket azt hittél elfelejtettél. Aztán ezek összekapcsolódnak azokkal az emlékekkel, amiket tudod, hogy soha nem fogsz elfelejteni. És elkezdesz haragudni. Gonosz, rossz dolgokra, csúnya dolgokra gondolni. Közben reménykedsz, hogy elmúlik, és csak túlreagálod. Elfelejteni nem tudod, ne is akard, mert mindenhol ott van. A sérülések az évek során heget hagynak rajtad, benned. Ezek a hegek emlékeztetnek arra, hogy éltél. De néhány heg mélyebb, könnyebben felszakad. Elmész egy szobor mellett, eszedbe jut egy dátum, boltba mész, meglátsz egy macskát, sms-t olvasol, eszedbe jut, hogy mennyi minden van, ami rávert egy óriási nagy kalapáccsal a szívedre, lelkedre... és rájössz, hogy a hajdan csodás, óriási, tiszta lelked mára nem lett más, mint egy puzzle, egy sötét és hiányos puzzle.
Sokan hozzájárultak a lelked szétszedéséhez, de a legnagyobb mértékben azok szednek el belőle, akiket a legjobban szeretsz. A legjobb barátnőd, és az az ember, akiről azt hiszed, hogy életed szerelme.
Eljössz abból a környezetből, ahol szerezted a sérülést, elmenekülsz. Nem akarsz ott lenni. Változás, azt hiszed ez kell neked. Nem mered letépni a tapaszt. Pedig, meg kell tenni.
Vonulj el! Fuss el! Bújj el a világ elől, egy rétre, egy térre, egy ház mögé, a szobádba. Mindig van olyan hely, ahol biztonságban érzed magad még akkor is, amikor mindenhol máshol azt gondolod, hogy vége a világnak. Menj el, tépd le a tapaszt és gondold át, mi a jó! Próbálj rájönni az okára, a megoldásra. Lehet, hogy fáj, de meg kell tenned.
Aztán, amikor megvan, ne engedd el!
Ha már nincs egyben a lelked, legalább maradjon meg a látszat.
A sérüléseket ott hordozod magadban. Van, amikor rosszabb lesz attól, hogy sosem múlnak el, de van, amikor segítenek, hogy túllépj. Megoldást adnak a problémádra, segítenek, hogy gyorsabban gyógyuljanak a frissebb sebek.
Mindenki sérült, úgy látszik. Csak van, aki jobban, mint mások. Gyerekkorunk óta cipeljünk a sérüléseinket. Aztán felnőttként visszaadunk mindent, amit kaptunk. És persze mindannyiunk okozunk sérüléseket. És aztán minden erőnkkel megpróbáljuk megmenteni, ami még menthető.