Ma meghalt a kutyám - illetve tegnap. Tegnap délután fél ötkor, a Tatabányai Ebrendészeti - és Állategészségügyi telep állatorvosi szobájában, a karjaim között.
Ez most az ő története:
Minden akkor kezdődött, mikor felhívtak, hogy lenne megint egy kis blöki, akit néhány napra magamhoz kéne venni, majd keresni neki egy gazdit. Bevállaltam, mert úgyis március vége volt, és áprilisban két hét szünetet kaptunk a nagy egyetemtől. Amúgy is, Borit is sikerült elgazdásítanom kevesebb mint egy hét alatt.
Nos, március utolsó napjaiban kimentem a telepre, hogy segítsek, megnézzem a blökit. Ott mondták, hogy ő már gazdinál van, de van helyette egy másik kutyus, akire kéne vigyázni, mert kicsi és mandulagyulladása is van - így jobban tudna gyógyulni egy olyan helyen, ahol folyton figyelnek rá és ápolgatják. Beléptem a folyosón lévő kis fürdő helyiségbe, ahol tartották a kuksit, mert ott volt egyedül olyan meleg hőmérséklet, hogy ne legyen még nagyobb baja. Szegénykém nagyon rossz állapotban volt. A saját gazdája adta le, azzal a szöveggel, hogy nem tud már vele mit kezdeni, és nem hajlandó pénzt fizetni a gyógyulására. Neve még nem volt, hát adtam neki: Milo.
Milo nem volt túl bátor az emberekkel - nem csoda, hiszen már a második gazdája hagyta magára -, alig tudott menni, mert a körmei olyan méretűek voltak, hogy fájt neki a járás, le volt fogyva.
Két napig jártam hozzá, megetettem, beadtuk neki a gyógyszert, kamillateát. Majd három nap múlva, április másodikán Apukám hozta, örökbeadásival (melyen az szerepelt, hogy "normális viselkedés, egészséges"), mindennel együtt. Április másodikán kezdődött el a MI életünk.
Nem volt kérdés, hogy mennyire hálás. Azonnal kapott ágyikót, játékot, kaját, vizet. A héten, annak ellenére, hogy a telepi állatorvos azt mondta, hogy egészséges, elvittem az itteni állatorvoshoz, aki azonnal felismerte. Elmesélte az előző gazda történetét, ("olyan embernek nem való semmilyen állat") hogy mivel kezelték korábban a blökit. Megvizsgálta, adott neki gyógyszert, fájdalomcsillapítót és lázcsillapítót. Hazavittem, jól volt. Egy hét múlva elmentem, kapott új nyakörvet, tálat, jutalomfalatot. Nagyjából két hétig, az állatorvos tanácsára babakaját csináltam és adtam neki. Nagyjából mindenhová jött velem. Utaztunk Piliscsabára, Pestre, Kecskemétre.
Hízni kezdett, és nagyon jó kedve volt. Megőrült az Atesztól kapott csörgős labdáért, a botokért. Szerette a Tigrist és tisztelte a Bogyót. Rám meg úgy nézett mint egy istenre, aki kiszabadította, szereti és gondját viseli. Ha kimentem a konyhába, jött ő is, ha bejöttem a szobába, jött utánam. A mamáék azon röhögtek, amikor kint voltunk a mamánál és segítettem főzni, tök mindegy hányszor mentem el a tűzhelytől a hűtőig, ő ott volt a nyomomban.
Azonban az állapota stagnálni kezdett, fájlalta a száját, a doki ezzel nem foglalkozott, azt hitte, még mindig a mandulájával van a baj, így adott neki szteroidot. A szteroid és az idő hatására egy-két hét alatt a kutyám sokkal rosszabbul lett. Nem akart enni, nyáladzott, büdös volt. Berágtam, közöltem a dokival, hogy el szeretném kérni a kórlapját, mert elviszem másik dokihoz; nem adták ki. Én akkor is elvittem. Apuval fölmentünk a FeliCaVet nevű állatkórházba, ahol előre leegyeztetett időpont alapján Dr. Egerszegi Péter lett az orvosunk. Elmeséltem neki a történetét, mit adtak neki, és mit mondtak. Egyre táguló szemekkel nézett rám, majd elvitték és szinte teljes körű vizsgálatot végeztek rajta. Néztek vérképet, vizeletet, röntgent. A végén 42 ezer forinttal kevesebbel és egy olyan válasszal távoztam, hogy ennek a kutyának nem a mandulájával van a baj. Adott gyógyszert, Verafloxot. Adtam neki, az előírt mennyiséget, és hatott. Milo elkezdett enni, nem csorgott a nyála és nem volt büdös. Jó kedve volt. Néhány nappal később felhívott a Doki, hogy szeretné, ha bevinném ismét, és otthagynám, hogy jobban megvizsgálhassák.
Két hétig volt bent állatkórházban. Folyamatos, szinte napi kapcsolatban voltam a Dokival. Mondta, hogy eszik, jól van, kedves kutyus. A két hét eredménye az lett, hogy nem tudják mi a baja, nem tudják megállapítani, hogy genetikai vagy bakteriális eredetű a dolog. Több neves orvos látta, többször volt bent az Állatorvosi Egyetemen. A laborja egyszer ilyen, másszor olyan eredetet mutatott. Egyszer jobban lett, majd visszaesett az állapota.
Utána, június elejétől szeptember elejéig stagnált az állapota. Fájt a szája, de a gyógyszer hatott és segített neki. Igaz, voltak olyan napok, mikor nem evett, vagy nem volt túl jó kedve, de másnap ez mind elmúlt. Imádott a utazni. El is jött velem, a szülinapomon, a tatai Víz, zene, virág fesztiválra, buszon. Sétáltunk egy nagyot a parton, a városban, majd jöttünk haza. Autókázni egyszerűen imádott. Akárhányszor a parkoló felé sétáltunk, nézte melyik kocsiba szállunk. Augusztusban részt vett velünk a nagy Party-kocsi napon, mikor Bátyámmal és Atesszal mentünk egy nagy kört, Várgesztestől Tatáig. Velünk énekelte a Hófehér jaguárt a tatai Tesco parkolójában. Milo jó kutya volt. És szeretett kalandozni. Amikor elmentünk a Turulhoz, attól féltem, hogy leesik a hegyről, de nem, felmászott velünk a Kilátó tetejére, igaz lefelé már hozni kellett mert szegénykém kicsit beijedt. Járt Piliscsabán a HKban, és a Vérmezőn sétáltatta Babits. Futottunk versenyt a parkban, megkergette a kacsákat. Kimotorozott Síkvölgyre, ahol almát kergetett és nyüszögött, ha lassú volt a tempó. A kutyákkal nem játszott nagyon, mert kicsinek rosszul szocializálták a kedves gazdái. A lényeg, jó nyarunk volt.
Majd jött az augusztus vége és a szeptember eleje, mikor egyre rosszabbul és rosszabbul lett. A gyógyszer már nem hatott, volt nap, mikor csak feküdt és reszketett. Az anno a labdáért és a botért teljesen megőrülő Milo eltűnt. Helyette egy rossz kedvű, beteg kutya költözött be hozzánk. Nem tudtam mit csináljak vele. Kapott mindenféle kaját, volt, amit jó étvággyal evett, volt, amire rá sem nézett. Egyetlen egyszer tért még vissza az igazi Milo, mikor megfürdettem, megmostam a fogát és levágtam a körmeit. Utána olyan élénk volt és bohém, mint korábban, ám ez sem tartott sokáig.
Elérkezett az idő, hogy ismét elmenjünk a dokihoz. Feljött velem Pestre szeptember 13-án, az eső esett, mi nem jutottunk el a dokiig, így megmutattam neki, hol lakik most a mami. A hétvégét itthon töltöttük. Majd szeptember 18-án, kedden felhívtam a Dokit, hogy szerdán hogyan ér rá, másnapra, fél négyre kaptunk időpontot. Régen láttuk egymást, mondta is a Doki, hogy sokat gondolt ránk, és gondolkozott Milo betegségén. Elmondta az akkori asszisztensének az egész történetet, a történetünket, végigmutogatta a kórtörténetet. Atesz kijött velem, így legalább megismerhette azt az állatorvost, akiben én teljes mértékben megbízom és tisztelek, aki szerintem a legjobb és leglelkiismeretesebb. Majd megkérdezte, hogy mi a helyzet. Elmeséltem neki, a végén már zokogva, hogy nem tudom mit tudok már tenni érte, egyszerűen nem akar jobban lenni. Erre mondta, hogy minden tisztelete az enyém az eddigi kitartásomért, ezt még ő sem bírta volna eddig. Igazán ritka az ilyen hozzáállás mint az enyém, és ő még soha nem találkozott ilyennel és megemeli a kalapját előttem mindezért. Egyetlen dolog van még, ami szóba jöhet, hogy két héten keresztül szteroidozzuk a kutyát galléros mennyiségben, hátha lesz javulás, amire 2% esély van, és hosszú távon egyáltalán nem hatásos, mert tönkreteszi a kutya szervezetét. Elérkezett az idő, hogy kimondjam: Milot el kell altatni. Tudtam, hogy ez a helyes döntés, mert szenvedett szegény, már elvileg fel is készültem rá, de reménykedtem, hogy van megoldás, hogy nem kell ennek így történnie. De ez hazugság volt és önámítás. Milo beteg volt, szenvedett, nem volt jó neki. Egyedül az volt jó neki, hogy olyanok voltak körülötte, akik szerették, hogy én voltam a gazdája. Azt mondta a Doki, hogy ha az altatás mellett döntök, és ott, akkor tanállat lesz belőle, tanulmányozni fogják, hátha kiderül, hogy mi volt igazán a baja. Felhívtam Aput, aki azt mondta, ha nem akarom neki ezt a sorsot, akkor csütörtökön felvisszük a telepre, kijön a Zoli, és ő elaltatja, és eltemetjük a Blanka mellé a kertbe. Így döntöttem. Szerdán este hazajöttünk, a vonatutat szinte végigbőgtem. Az ölemben aludt. Itthon rendeltem egy sonkás kukoricás pizzát, mert azt szerette és megnéztük a Kutyák és macskák című filmet. Csütörtök reggel mentünk egy jó nagy kört a parkban. Majd az ágyban feküdtünk, és sorozatot néztünk. Aztán jött a telefonhívás. Négy után jönnek, akarok-e menni. Összeszedtem a kedvenc kis játékát, a két takaróját, amit úgy imádott. Elővettem azt a trikómat, amin az Öcsi tappancsnyoma is van, és mellétettem az ő kicsi tappancsát is, papírra ugyanezt.
Majd összeszedtük magunkat, és mentünk. Mivel látta, hogy kocsival megyünk jó kedve lett. Arra gondoltam, hogy nem is olyan beteg, de aztán amikor felvettem az ölembe és remegett, tudtam, hogy nincs jobban.
Kint a telepen, 2012. szeptember 20-án történt. Álltunk az egyik teremben, mikor elkezdtem zokogni, Apu megölelt, mire megfordultam a kutyám eltűnt a pórázról. Elvitték. Életemben nem éreztem magam ilyen rosszul. "El akarok köszönni tőle!" hangoztattam. Utánafutottam, nagyjából hét évesen voltam utoljára abban a szobában és nem gondoltam volna, hogy legközelebb akkor lépek oda be, mikor a kutyámtól, az én pici, kedves kis kutyámtól búcsúzom. Levették a nyakörvét. Úgy volt ott, ahogy első nap találkoztunk. Betegen, vékonyan, de már nem félt. Engem akart, amikor meglátott, hozzám jött, felmászott a nyakamhoz, és a kis mancsával szinte megölelt. Ekkor letettem neki a kis takaróit, megkapta az első szurit, amitől elaludt. Odamászott a takaróira, és a fejét a kezembe hajtotta, így aludt el. Majd, a doki mondta, hogy most jön a másik, amit jobb ha nem nézek végig.
Mikor mindenki kiment, már elaludt, és már nem fájt neki semmi. Már jól volt. Eltemettük a kis takaróival és a kis játékával, a Blanka mellé, mert ő vigyáz majd rá, és jó haverok lesznek, mert minden kutya a mennybe megy.
Néha úgy érzem, hogy cserben hagytam, hogy nem próbáltam meg mindent, de tudom, hogy ez nem így van. Mindenki azt mondja, hogy rajtam kívül senkinek nem lett volna ennyi türelme, ennyi kitartása. Apu azt mondta, legalább volt öt és fél hónapig egy jó és rendes gazdája, aki szerette és törődött vele.
A kis ágya még mindig ott és úgy van, ahogy volt. Nem bírom eltenni. Reggel fáj, hogy mikor kinyitom a szemem nincsen az ágyán, mikor hazaérek fáj, hogy nem jön elém, és nem megyünk sétálni. Hiányzik. Borzasztóan hiányzik az én kicsi babám. Mindenki azzal vigasztal, hogy majd lesz másik, de nekem nem kell másik. Még nagyon sokáig nem kell másik.
Milo jó kutya volt, kedves, aranyos és én nagyon szerettem, és szeretem őt.
A kutya az ember legjobb barátja, én neki volta ma legjobb barátja.
Ez az ő története, és meg kell, hogy maradjon ez a történet valahol, mert ez az Ő története.
Vagy ez a mi történetünk.
