Valamennyien istenek vagyunk, mondta Buddha. Valamennyien tudunk mindent. Csak meg kell nyitnunk az elménket, hogy meghalljuk saját bölcsességünket.
Kell, hogy isten legyek.
Tulajdonképpen az is vagyok, csak még gyerekcipőben járok.
Még tanulom kell, hogy kell isteninek lenni.
A fenséget.
A pompát.
Az aranyat.
És a nép haragját.
Kell, hogy isten legyek.
Tulajdonképpen mindenki jól járna.
Még kell egy kis lökés, hogy isteni legyek.
A széltől.
Az emberektől.
A haragomtól.
Kell, hogy elhiggyem, hogy isten lehetek.
Tulajdonképpen ezért vagyok talpon.
Még nem esek a földre, még isteni lehetek,
A pompától.
A nép haragjától.
A saját életemtől.
Mesterképzés, pasiügyek, barátok, mind megvan..mind zavaros.
Volt.
Most üres vagyok.
Lebegek a saját életemben.
A szél nem tud lökdösni jobbra-balra, mert kikötöttem magam egy póznához.
Az ürességhez.
A sötétséghez és a sérültséghez.
Lehet, hogy sötét vagyok és sérült, de nem érdekel.
Mert mesterképzéses vagyok, mert vannak barátaim, mert zavaros vagyok és üres.
Mert a gólyabálon szép voltam.
Mert lassúztam dubstepre.
Mert kellett.
Mert jó vagyok.
Mert vannak olyan barátaim, akik mindig azok.
Mert vannak olyanok, akiken túllépek.
És mert mindig van rosszabb.
Imádom az érzelmeket.
Imádom a színeket.
Imádom az őszt.
Imádom, hogy mindjárt tél.
Imádom, hogy érzek.
Imádom, hogy tudok.
Imádom, hogy minden velem történik.
Imádom, hogy tudom.
Imádom, hogy sok a titok.
Imádom, hogy semmi nem biztos.
És imádom, hogy mindent utálok
Az a roppant szakadék tátongott közöttük, amely két embert sokszor elválaszt egymástól, pedig egyetlen kimondott szó talán bőségesen áthidalhatná. De az emberek Bábelnél elfelejtettek beszélni.
"- Egy következő életünkben majd elviszlek randizni, most nem hiszem....bár lehet...
- Márkó, csak nehogy arra ébredj negyvenévesen, hogy én vagyok a feleséged....
- Te jó ég! Rémálom!
- Ne is mondd, szerintem az első héten kinyírnálak és már régen böriben ülnék!"
A látás új fajtája abban áll, hogy ha figyelmesen nézel egy falat, amelyet mindenféle foltok tarkítanak, olyan dolgokat látsz meg, amik csak a te képzeletedben születnek meg.
Gondold el.
Találd ki.
Játszd végig.
Találd meg.
Gondold át.
Nem értem az embereket. Eddig azt gondoltam, hogy igenis értem, tudom mit, miért tesznek, és teljesen átlátom őket. Nos, ez nem így van. Szinte csukott szemmel járok a világban, és a szimatomra hagyatkozva mozgok a vélt helyes irányba.
Mindegy is.
Mindig lesz valahogy.
Amikor már azt hiszem, hogy gyenge vagyok, rájövök, hogy van rosszabb, amit át kell élnem, vagy átrugdosni a rossz dolgokon az embereket.
Egyszerű feladat.
Nekem.
Hordani más terhét.
Vagy fényt vinni a sötétségbe.
Még ha csak egy apró gyufával is.
Mert elgondolom, kitalálom, végigjátszom, megtalálom és átgondolom, majd lerajzolom, elképzelem, megálmodom, véghezviszem.
Ügyes vagyok.
Kislánynak.
Sötét és sérült.
Nagylánynak.
Belefér.
Még elbírom.
Majd, ha nem, összeroskadok.
Az sem baj.
Mert láttam már rosszabbat.
- Nem hagyhat el az erőd. Épphogy csak elindultál a nagy útra. Célba kell érned.
Szeretem az eleven szerelmet, a felforgató humort, a lehetetlent és az illúziót. Szeretem a fiatal, szabad emberek nevetését. Gyűlölöm a lemondást, a türelmet, a hivatásos hősiességet és minden kötelező szépérzést. Félek, hogy megismerem a korlátaimat.
Hiányzik a hó.
Szeretem, ha esik.
Megnyugtat.
Feldob.
Megmelenget.
Hiányzik a tél.
Amikor mindenki komor.
Akkor vagyok én a szín.
A levegő.
Az élet.
A mosoly.
Hiányzik a hideg.
Amikor teát iszol.
Vastag zokni és takaró.
Gyertya meg sorozat.
Hiányzik a kabát.
Amiben mindenki nagyobb.
Főleg én.
Nagy vagyok.
Csinos és büszke.
Imádom a telet.
Havat akarok, mert új, hideg, puha és a barátom.
Mindig jó történik, ha esik a hó.
Imádom a havat.
Van okom, hogy otthon üljek és egyedül a paplan alatt rájöjjek az ostoba filmeket bámulva, hogy valami nem oké.
Oké.
Tökmindegy – mondta a haverom –, hogy mi a szöveg, mert úgyis mindenki azt érti alatta, amit kell. Tisztára a lélek számít.
- Semmi baja - mondta az orvos -, csak valami rettenetes kimerültség. Mit csinált maga, hogy ennyire elfáradt?
- Én? (...) Semmit. Éltem.
Nyár van, nyár, röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár... sok volt. nem a nyár, nem a bogár. a félév. szakdoga, vizsga, pbk, államvizsga. de pipa. minden. mert jó vagyok.
Akartam írni egy Pázmányos megemlékező blokkot...de fölöslegesnek tartom, mert még a Pázmányban élek, a Pázmánnyal élek, a Pázmányért élek? Most írjam le, hogy mit csináltam a három év alatt? Sok lenne. Mi történt velem? Sok lenne. Kiket ismertem meg? Sok lenne. Kiket akarok elfelejteni...sok lenne.
A lényeg: három év, sok barát, két koli, két albérlet, öt lakótárs, ötven vendégalvó, rengeteg liter alkohol, sok csirkehús, még több HK, még több PBK, rengeteg leírt betű és elhangzott szó.
Itt a beszédem:
Tisztelt
Dékán Úr, tisztelt Dékánhelyettes Úr, tisztelt tanárok, vendégek és kedves
2014-ben végzett hallgatótársak! Salvador Dalí azt
mondta, hogy saját világegyetemmel rendelkezni jobb, mint autótulajdonosnak
lenni. Szerintem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy ez az egyetem, a Pázmány,
ebből a sajátos világegyetemből elég nagy részt tesz ki.A piliscsabai campusunk
a mi kis Roxfordunk, a családias környezetben működő hangyabolyunk. Szinte
mindenki ismer mindenkit, közösen éltük az életünket három évig. A három év
alatt a Pázmány nevelt minket felnőtté, hiszen barátaim, mától mind felnőttek
lettünk. Mától nem csak a jegyeinkért vagyunk felelősek, nem csak a szüleinknek
vagy saját magunknak tartozunk számadással, hanem a világnak felelünk. Ettől a
naptól kezdve az a dolgunk, hogy a Pázmányos hagyományokat továbbvíve, az
értékeket őrizve járjunk a világban, nyitott szemmel, kíváncsian, lelkesen és
felkészülten. Hogy mire? Bármire… mindenre. Hogy mi lesz ezután az
a mi döntésünktől függ. A Pázmányon a tanáraink mindent átadtak, amire
szükségünk van a szakmánkban, serényen és lelkiismeretesen terelgettek
bennünket a sárga köves úton, a mi dolgunk csupán az, hogy ezt jól használva
kilépjünk a világ elé és elkezdjük az életet. Én már alig várom, hogy élhessek
a lehetőségeimmel, hogy keringhessek a jövő labirintusában. Rengeteg emlékem van az
elmúlt három évről. Sokat gondolkoztam, hogyan tudnám ezt a sok-sok képet,
érzést, gondolatot belesűríteni ebbe a röpke kis időbe, ami jutott, de rá kell
jönnöm, hogy akárhogy is próbálkozom, nem fogom tudni, hiszen, ahogy végignézek
az arcokon szinte mindenkihez köt valami kis emlék, akár egy közös óra, akár a
Stefi tér, akár a Hallgatói Klub vagy a Liget kvíz. Nekem a Pázmány adott
reményt, tudást, életet, barátokat, emlékeket, fejfájást, rengeteg álmatlan
éjszakát és felhőtlen kacagást. Én,
Bányai Cseperke, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának
újdonsült hallgatója, ünnepélyesen fogadom, hogy a tábor után épségben
hazajutok. Hitemet, bátorságomat és ifjúságom becsületét megőrzöm. Csak annyit
iszom, amennyi szükséges. Az egyetemi közösség bizalmáért mindent elkövetek.
Ígérem, hogy a sört soha nem iszom melegen. A szerelemből soha nem lesz elegem.
A rám váró veszélyekkel bölcsész módra szembeszállok. Teljes szívemből fogadom,
hogy Pázmányos létemhez méltóan büszkén élek és viselkedem. Karunk hagyományait
megtartom és továbbviszem. Minden segítségre szorulót felkarolok. Isten engem
úgy segélyjen! Én így váltam
Pázmányossá 2011-ben, és azt hiszem mindent be is tartottam, és a jövőben, ha
megkérdezik hova jártam, büszkén vállalom, hogy a Pázmány Péter Katolikus
Egyetem tanulója voltamKöszönöm a figyelmet!
Emellett? Emellett nincs semmi. Egyedül vagyok a tömegben. Messze mindentől, ebben a szutykos városban a falra mászom mindentől. De erről majd máskor.
Most nincs kedvem.
Nincs ihletem.
Nincs hangulatom.
Mindjárt esik.
Az jó lesz.
Vajon én könnyebben tudok-e majd búcsút mondani azoknak a gesztusoknak, amelyek az ifjúságot jelentik számomra? Vajon marad-e más választásom, mint hogy azután legalább utánozzam őket, és eme oktalan tevékenység számára biztonságos zugot találjak okos életemben? Mit számít, hogy mindez haszontalan játék? És mit számít, hogy ezt tudom? Vajon abbahagyom-e a játékot csak azért, mert hiábavaló?
Mindegyik arcom igazi volt: nem volt igazi és hamis arcom, mint egy képmutatónak. Azért volt több arcom, mert fiatal voltam, és magam sem tudtam, ki vagyok, és ki szeretnék lenni.
Na jó.
Azt hiszem az van, hogy ez a március nem az én hónapom.
Márciusban mindenki kitalálja, hogy elmondjon valami nagyon fontosat, amitől megváltozik az egész kapcsolatunk.
Márciusban odaállnak elém, és közlik, hogy bizony, több vagy mint barát.
Pedig olyan jó barátok vagyunk.
Miért ne rúgjuk fel, és tegyük az egészet olyanná, hogy neked szar legyen.... nyilván.
Aztán meg, miután már majdnem minden boldog lenne, akkor történik az, hogy Csepikét arcra ejtjük, és elfelejtjük, mert végül is csak barátok voltatok, minek foglalkozni vele.
Fölösleges.
Játszóház vagyok, ahonnan mindenki hazavihet egy lélekdarabot.
Kár, hogy már nincs.
Mindenki kirakja a polcra, és megveregeti a vállát: igen, nekem is jutott belőle.
Sosincs az, hogy felépítik.
Vagy visszaadják.
Elvenni könnyű.
Kérem vissza!
Az egészet.
Nem akarok én lenni a kislány, akivel jó szórakozni.
A Csepike.
Csöpike.
A csöpp kislány, aki cuki.
Kedves.
Mindig ott van.
Mekkora buli, rúgjunk bele.
Nézd, a földön van, de még mindig csak segíteni akar, akkor menjünk keresztül rajta.
Tudjátok mit?
Ennyi volt.
Bezártam.
Olyan leszek mint a tangó: szexi, fájó és csodálatos.
Azért szenvedsz, mert nem tudod, mi bánt. Ha az okát látod, megérted, és már nem is oly nagyon fáj. Szenvedésre vagyunk teremtve, nincsen olyan bánat, mely természetellenes és elviselhetetlen.
Kéz a kézben, leugrottunk volna az Eiffel-toronyról, az elsők között. Akkor még voltunk valakik. Most már késő. Föl se engednének
Mit tennél, ha belerángatnának egy olyan dologba, amiről nem gondoltad, hogy akarod? Belerángatnak, engeded magad... aztán otthagynak. Az árokban, az útszélén, esőben, éjszaka, egyedül. Megint.
Holnap kiderül megérte e az elmúlt másfél hétben szar embernek éreznem magam, és megérte-e várni a fényre, meg a boldogságra.
Én nem hiszem, és félek is tőle.
Deja vu...
Mi az alvilág szülöttei vagyunk, Satine...nem élhetünk a szerelemnek
Azok, akikbe beépítettek képzeletáramköröket, ránéznek egy emberi arcra, és történeteket látnak benne; mindenki más számára egy arc csak egy arc.
Sokszor azon gondolkozom, hogy érdemes lenne, ha mindig lenne nálam egy kis jegyzetfüzet, hogy mindent fel tudjak jegyezni, nehogy elfelejtsek valamit, ami velem történt.
Aztán rájövök, hogy azokra a dolgokra, amiket nem akarok elfelejteni, azokra emlékszem.
A többit úgysem írnám fel.
Ilyen például az idei gólyabál, ami olyan rossz volt, hogy inni kellett. Lerészegedni. Ennek a történetnek több szereplője is van, de négy főszereplője igazán. Tóth Tomi, Kevin, Dimi meg én. Eljátszottuk a Hangover 4-et, és én voltam Doug. Volt ott mekis kaja evés a hot-dogos pulttal szemben, szépségválasztási csalás, fél óra alatt egy üveg vodka Dimivel, táncolás, heverészés, emlékezetkiesés, meg egy jó kis telefon hajnalban, ami arra irányult, hogy hol a fenében vagyok, mire én: Valahol a Parlamentnél egy kanapén!. Voltak ott lovagjaim, két Marci meg egy Martin. Voltak sebesülések, és másnap reggel emlékek keresése, amikor összeültünk és megbeszéltük ki, mire emlékszik.
Aztán a szilveszter. Ahol ketten voltunk lányok. Ahol két napon keresztül ittunk, ahol activityztünk, ahol pálinkáztunk és ahol egy életre elegendő pálinkát megittam. Átaludtam, illetve átszenvedtem a szilvesztert, hogy hajnalban újra visszatérjek buli helyszínére. Aztán jött 2014. Egy olyan év, melynek már a neve sem szimpatikus. Aztán jött életem legrosszabb vizsgaidőszaka. A legtöbbet ebben, az ötödik vizsgaidőszakomban bőgtem a legtöbbet, és ebben a vizsgaidőszakomban éreztem azt, hogy a társadalomban burjánzik az igazságtalanság és senki nem foglalkozik vele.
Aztán ezt is túléltem. Sokat szenvedtem, rengeteget, de túléltem. És ezt Julcsival meg Szandrával egy négy napos vizsgaidőszak temető-fesztivállal zártuk.
De előtte még elvitt a Klára színházba. Matinéra. Na és? Az égig érő füvet néztünk, és nagyokat kacagtunk és perecet meg ischlert ettünk. És feltöltődtem erővel, és nagyon jó volt.
Szerdán este 10-re mentünk Szandrához, megittunk egy üveg vodkát, és csináltunk egy rakat képet, nagyon nagyon sokat beszélgettünk, majd éjfél helyett háromra elmentünk a Dobozba bulizni, ahol megismerkedtem egy tatabányai mérnökkel... Julcsiék meg Imrével a jogásszal.
Hétre értem haza, csütörtök este ismét irány Pest, a Hello Baby Bar. Szintén Szandránál kezdtünk, de most bort ittunk és Julcsi diktárkodásának köszönhetően időben, azaz éjfélre sikerült odaérni a buliba. Mint később kiderült számomra internacionális party volt... hogy miből jöttem rá? Egész este egy görög sráccal (Aggelos) és a perzsa haverjával buliztam. Szandra egy francia gyerekkel mulatozott... Julcsi meg próbált megszabadulni a kreténektől, meg a jogászától...nem túl nagy sikerrel.
Életem egyik legbizarrabb és legmenőbb éjszakája volt. Egész este angolul pofáztam, de emellett még biztonságban is voltam, mert a görögöm eléggé óvott másoktól, olyan kis cuki volt.
Szintén hét-fél nyolcra értem haza. Pénteken jegyeket írattam be, meg ilyeneket intéztem, aztán pedig készültem az esti házibulinkra.
Mondtam a lányoknak, hogy ne aggódjanak, meglesz a kötelező jogász is, jön a jogász Marci. Jogász Marci kora délután felugrott és hozott nekem egy zsák könyvet, mert "én jobban tudom hasznosítani". Este pedig mondhatni elszabadult a pokol. Rengeteget röhögtünk, Marci elővette a vicces énjét és sztorizgatott, aztán a lányokkal a fürdőben kötöttünk ki, mert Szandránál kiborult a bili, aztán bejött a Marci is, és ott dumáltunk. Kettő körül mentünk ki, aludni készültünk, de rájöttünk Szandrával, hogy nem vagyunk álmosak, így kimentünk a többiekhez. A többiek már csak Kevinből, Tomiból meg Petiből állt. És táncoltak, és nagyon viccesek voltak. Aztán meg táncoltunk. Keringőztünk... olyan zenékre, amikre nem keringőzni kell, de mi ezt is megcsináltuk. Aztán Peti magánakciója is eléggé röhögésre késztetett minket, mikor két akkorát esett, hogy azt hittem, beszakad a padló. Hat órakor nyugovóra tértünk, dél környékén már fent is voltunk és délután ötig a szobámban ültünk négyen (Peti, Julcsi, Szandra) és dumáltunk, közben meg pizzát rendeltünk. Aztán lassan kellett készülni az estére, miszerint a pesti pázmányos - jákos - koliba mentünk vizsgazáró koli-buliba. Ahol én voltam az egyetlen totál józan, ami általában vicces, most nem volt annyira. Alapból az egész ott kezdődött, hogy drága Marcika részegen szeret emelgetni, meg dobálgatni... ez megint sikerült neki... néha sajnálom, hogy ilyen kicsi vagyok. Innen olyan kettő környékén átmentünk az Instantba, ahol táncoltunk, Bucikának a lelkét ápolgattam és móka volt. Hétre otthon, délben ébren, összepakolás és indulás haza.
Azóta itthon vagyok. Visszavittem a könyveket a könyvtárba. Felvettem az utolsó féléves tárgyaimat. Bementem Apuhoz.
Olyan dolgokat csinálok, amire nem volt időm. És emellett unatkozom. Nem tudok csak így itthon ülni és semmit tenni.
És hogy ezeket miért írom le? Semmi mélyebb gondolkodás, kreténség ilyenség nélkül? Csak mert.... mert ha majd egyszer visszaolvasom, megmosolyogtat és felkiáltok, hogy: 'Ja, tényleg...de jó is volt!"
Ennyi.
Majd legközelebb visszatérek a nem sztorizgató, lelkét kiíró önmagamhoz....addig meg leszek én Én és a sztorijaim. Mert viccesek és lehetetlenek.
Majd ha a gyerekeimnek mesélni kell, én tudok majd mesélni. Elég sokat, és a felét sem fogják elhinni... mert ki hinné el, hogy egyszer valakinek a lakására illetéktelenül bementünk volna, mert nyitva volt az ajtó, és Diminek kellett valami, de helyette inkább a Bazilika lépcsőjén chokobanana ízű bort ittunk... whatever.
GUIL (komolyan) Hogy hívnak? ROS És téged? GUIL Én kérdeztem először. ROS Állítás. Egy-null. GUIL Hogy hívnak, amikor otthon vagy? ROS És téged? GUIL Amikor otthon vagyok? ROS Otthon nem ugyanaz? GUIL Miféle otthon? ROS Neked nincs? GUIL Miért kérded? ROS Mire akarsz kilyukadni? GUIL (nyomatékosan) Hogy hívnak?! ROS Ismétlés. Kettő-null. Meccs-labdám van. GUIL (hevesen megragadja) MIT GONDOLSZ, KI VAGY TE? ROS Szónoki kérdés. Gém, meccs!
