Mindegyik arcom igazi volt: nem volt igazi és hamis arcom, mint egy képmutatónak. Azért volt több arcom, mert fiatal voltam, és magam sem tudtam, ki vagyok, és ki szeretnék lenni.
Na jó.
Azt hiszem az van, hogy ez a március nem az én hónapom.
Márciusban mindenki kitalálja, hogy elmondjon valami nagyon fontosat, amitől megváltozik az egész kapcsolatunk.
Márciusban odaállnak elém, és közlik, hogy bizony, több vagy mint barát.
Pedig olyan jó barátok vagyunk.
Miért ne rúgjuk fel, és tegyük az egészet olyanná, hogy neked szar legyen.... nyilván.
Aztán meg, miután már majdnem minden boldog lenne, akkor történik az, hogy Csepikét arcra ejtjük, és elfelejtjük, mert végül is csak barátok voltatok, minek foglalkozni vele.
Fölösleges.
Játszóház vagyok, ahonnan mindenki hazavihet egy lélekdarabot.
Kár, hogy már nincs.
Mindenki kirakja a polcra, és megveregeti a vállát: igen, nekem is jutott belőle.
Sosincs az, hogy felépítik.
Vagy visszaadják.
Elvenni könnyű.
Kérem vissza!
Az egészet.
Nem akarok én lenni a kislány, akivel jó szórakozni.
A Csepike.
Csöpike.
A csöpp kislány, aki cuki.
Kedves.
Mindig ott van.
Mekkora buli, rúgjunk bele.
Nézd, a földön van, de még mindig csak segíteni akar, akkor menjünk keresztül rajta.
Tudjátok mit?
Ennyi volt.
Bezártam.
Olyan leszek mint a tangó: szexi, fájó és csodálatos.
Azért szenvedsz, mert nem tudod, mi bánt. Ha az okát látod, megérted, és már nem is oly nagyon fáj. Szenvedésre vagyunk teremtve, nincsen olyan bánat, mely természetellenes és elviselhetetlen.