Szeretem az eleven szerelmet, a felforgató humort, a lehetetlent és az illúziót. Szeretem a fiatal, szabad emberek nevetését. Gyűlölöm a lemondást, a türelmet, a hivatásos hősiességet és minden kötelező szépérzést. Félek, hogy megismerem a korlátaimat.
Hiányzik a hó.
Szeretem, ha esik.
Megnyugtat.
Feldob.
Megmelenget.
Hiányzik a tél.
Amikor mindenki komor.
Akkor vagyok én a szín.
A levegő.
Az élet.
A mosoly.
Hiányzik a hideg.
Amikor teát iszol.
Vastag zokni és takaró.
Gyertya meg sorozat.
Hiányzik a kabát.
Amiben mindenki nagyobb.
Főleg én.
Nagy vagyok.
Csinos és büszke.
Imádom a telet.
Havat akarok, mert új, hideg, puha és a barátom.
Mindig jó történik, ha esik a hó.
Imádom a havat.
Van okom, hogy otthon üljek és egyedül a paplan alatt rájöjjek az ostoba filmeket bámulva, hogy valami nem oké.
Oké.
Tökmindegy – mondta a haverom –, hogy mi a szöveg, mert úgyis mindenki azt érti alatta, amit kell. Tisztára a lélek számít.
- Semmi baja - mondta az orvos -, csak valami rettenetes kimerültség. Mit csinált maga, hogy ennyire elfáradt?
- Én? (...) Semmit. Éltem.
Nyár van, nyár, röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár... sok volt. nem a nyár, nem a bogár. a félév. szakdoga, vizsga, pbk, államvizsga. de pipa. minden. mert jó vagyok.
Akartam írni egy Pázmányos megemlékező blokkot...de fölöslegesnek tartom, mert még a Pázmányban élek, a Pázmánnyal élek, a Pázmányért élek? Most írjam le, hogy mit csináltam a három év alatt? Sok lenne. Mi történt velem? Sok lenne. Kiket ismertem meg? Sok lenne. Kiket akarok elfelejteni...sok lenne.
A lényeg: három év, sok barát, két koli, két albérlet, öt lakótárs, ötven vendégalvó, rengeteg liter alkohol, sok csirkehús, még több HK, még több PBK, rengeteg leírt betű és elhangzott szó.
Itt a beszédem:
Tisztelt
Dékán Úr, tisztelt Dékánhelyettes Úr, tisztelt tanárok, vendégek és kedves
2014-ben végzett hallgatótársak! Salvador Dalí azt
mondta, hogy saját világegyetemmel rendelkezni jobb, mint autótulajdonosnak
lenni. Szerintem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy ez az egyetem, a Pázmány,
ebből a sajátos világegyetemből elég nagy részt tesz ki.A piliscsabai campusunk
a mi kis Roxfordunk, a családias környezetben működő hangyabolyunk. Szinte
mindenki ismer mindenkit, közösen éltük az életünket három évig. A három év
alatt a Pázmány nevelt minket felnőtté, hiszen barátaim, mától mind felnőttek
lettünk. Mától nem csak a jegyeinkért vagyunk felelősek, nem csak a szüleinknek
vagy saját magunknak tartozunk számadással, hanem a világnak felelünk. Ettől a
naptól kezdve az a dolgunk, hogy a Pázmányos hagyományokat továbbvíve, az
értékeket őrizve járjunk a világban, nyitott szemmel, kíváncsian, lelkesen és
felkészülten. Hogy mire? Bármire… mindenre. Hogy mi lesz ezután az
a mi döntésünktől függ. A Pázmányon a tanáraink mindent átadtak, amire
szükségünk van a szakmánkban, serényen és lelkiismeretesen terelgettek
bennünket a sárga köves úton, a mi dolgunk csupán az, hogy ezt jól használva
kilépjünk a világ elé és elkezdjük az életet. Én már alig várom, hogy élhessek
a lehetőségeimmel, hogy keringhessek a jövő labirintusában. Rengeteg emlékem van az
elmúlt három évről. Sokat gondolkoztam, hogyan tudnám ezt a sok-sok képet,
érzést, gondolatot belesűríteni ebbe a röpke kis időbe, ami jutott, de rá kell
jönnöm, hogy akárhogy is próbálkozom, nem fogom tudni, hiszen, ahogy végignézek
az arcokon szinte mindenkihez köt valami kis emlék, akár egy közös óra, akár a
Stefi tér, akár a Hallgatói Klub vagy a Liget kvíz. Nekem a Pázmány adott
reményt, tudást, életet, barátokat, emlékeket, fejfájást, rengeteg álmatlan
éjszakát és felhőtlen kacagást. Én,
Bányai Cseperke, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának
újdonsült hallgatója, ünnepélyesen fogadom, hogy a tábor után épségben
hazajutok. Hitemet, bátorságomat és ifjúságom becsületét megőrzöm. Csak annyit
iszom, amennyi szükséges. Az egyetemi közösség bizalmáért mindent elkövetek.
Ígérem, hogy a sört soha nem iszom melegen. A szerelemből soha nem lesz elegem.
A rám váró veszélyekkel bölcsész módra szembeszállok. Teljes szívemből fogadom,
hogy Pázmányos létemhez méltóan büszkén élek és viselkedem. Karunk hagyományait
megtartom és továbbviszem. Minden segítségre szorulót felkarolok. Isten engem
úgy segélyjen! Én így váltam
Pázmányossá 2011-ben, és azt hiszem mindent be is tartottam, és a jövőben, ha
megkérdezik hova jártam, büszkén vállalom, hogy a Pázmány Péter Katolikus
Egyetem tanulója voltamKöszönöm a figyelmet!
Emellett? Emellett nincs semmi. Egyedül vagyok a tömegben. Messze mindentől, ebben a szutykos városban a falra mászom mindentől. De erről majd máskor.
Most nincs kedvem.
Nincs ihletem.
Nincs hangulatom.
Mindjárt esik.
Az jó lesz.
Vajon én könnyebben tudok-e majd búcsút mondani azoknak a gesztusoknak, amelyek az ifjúságot jelentik számomra? Vajon marad-e más választásom, mint hogy azután legalább utánozzam őket, és eme oktalan tevékenység számára biztonságos zugot találjak okos életemben? Mit számít, hogy mindez haszontalan játék? És mit számít, hogy ezt tudom? Vajon abbahagyom-e a játékot csak azért, mert hiábavaló?
