Valamennyien istenek vagyunk, mondta Buddha. Valamennyien tudunk mindent. Csak meg kell nyitnunk az elménket, hogy meghalljuk saját bölcsességünket.
Kell, hogy isten legyek.
Tulajdonképpen az is vagyok, csak még gyerekcipőben járok.
Még tanulom kell, hogy kell isteninek lenni.
A fenséget.
A pompát.
Az aranyat.
És a nép haragját.
Kell, hogy isten legyek.
Tulajdonképpen mindenki jól járna.
Még kell egy kis lökés, hogy isteni legyek.
A széltől.
Az emberektől.
A haragomtól.
Kell, hogy elhiggyem, hogy isten lehetek.
Tulajdonképpen ezért vagyok talpon.
Még nem esek a földre, még isteni lehetek,
A pompától.
A nép haragjától.
A saját életemtől.
Mesterképzés, pasiügyek, barátok, mind megvan..mind zavaros.
Volt.
Most üres vagyok.
Lebegek a saját életemben.
A szél nem tud lökdösni jobbra-balra, mert kikötöttem magam egy póznához.
Az ürességhez.
A sötétséghez és a sérültséghez.
Lehet, hogy sötét vagyok és sérült, de nem érdekel.
Mert mesterképzéses vagyok, mert vannak barátaim, mert zavaros vagyok és üres.
Mert a gólyabálon szép voltam.
Mert lassúztam dubstepre.
Mert kellett.
Mert jó vagyok.
Mert vannak olyan barátaim, akik mindig azok.
Mert vannak olyanok, akiken túllépek.
És mert mindig van rosszabb.
Imádom az érzelmeket.
Imádom a színeket.
Imádom az őszt.
Imádom, hogy mindjárt tél.
Imádom, hogy érzek.
Imádom, hogy tudok.
Imádom, hogy minden velem történik.
Imádom, hogy tudom.
Imádom, hogy sok a titok.
Imádom, hogy semmi nem biztos.
És imádom, hogy mindent utálok
Az a roppant szakadék tátongott közöttük, amely két embert sokszor elválaszt egymástól, pedig egyetlen kimondott szó talán bőségesen áthidalhatná. De az emberek Bábelnél elfelejtettek beszélni.