- Hogy érted ezt? - szólt a Hernyó szigorúan. - Értelmesen beszélj!- Sajnos, kérem, nem tudok értelmesen beszélni, mert nem az vagyok, aki vagyok, amint látni tetszik.
Soha nem volt még ilyen, hogy azt éreztem, amit az emberek többsége.
Soha nem volt még ilyen, hogy nem éreztem mást, csak a túlélést.
Soha nem volt még ilyen, hogy azt hiszem, amit érzek.
Soha nem volt még ilyen, hogy mindennek köszönhetem azt, hogy tiszta a kép.
Nem szeretem ezt a tanári dolgot.
Nem érint meg.
Nem érdekel.
Nem motivál.
Nem égtem ki.
Mást szeretek.
Más érint meg.
Más motivál.
Szeretem ezt a léleklebegést.
Kedves Hernyó úr, tessék megérteni, amit magyarázok, hogy a túlélésért megyek. A legyek már túl rajta lelkiállapotban ragadtam, mégis szárnyalok, mert annyira jó minden.
Az idő is jó.
Múltkor tél illat volt.
Imádom ezt az illatot, ha lehetne
Befőttes üvegbe zárnám, hogy kiengedhessem a szobába nyáron és
Minden jó legyen.
Ugyanúgy, mint télen.
Mert akkor minden jó.
Minden szép.
És esik a hó.
És piros az arcom.
És amíg mindenki a földet nézi, addig én az orromról próbálom lenyalni a hópelyhet.
Kedves Hernyó úr, nem az vagyok, akinek látszom, de nem is tudom, hogy annak akarok-e látszani, ami vagyok, vagy annak látszom, aminek akarok?
Mindjárt tél van.
Decembertől boldogabb a világ.
Könnyebb a repülés.
Könnyebb a piros lakkcipőt háromszor összecsapni.
Könnyebb Hook személyiségén elgondolkozni (ez már mesei paradoxon).
Könnyebb Sohaországot teremteni.
Mert könnyebb elhinni.
Decembertől több a varázslat.
Még csak ősz van.
Látom csodálkozol rajtam – kacagott ezüstös hangon a tündér. – Bizonyára nem tudod, hogy a park tele van tündérekkel és manókkal, de nappal, mikor az emberek itt járnak, egyikünk sem mutatkozik. Ki virágnak, ki lepkének, ki kalapos gombának álcázza magát, és csak sötétedéskor, ha már minden látogató elment, akkor öltjük fel igazi alakunkat