Kicsi görög

Ó mondd, mit ér egy ember, ki mocskos félszobában él?
Ó mondd, mit ér egy ember, ki alig több a senkinél?
Ó mondd, mit ér egy ember, s mért mozi, ami szép?
Ó mért kevés egy ember, s hogy ember, miért nem elég?

Hó.
Fehér.
Hideg.
Fagyott víz.
Másoknak.
Nekem a barátom.
Akkor esik, mikor a legnagyobb szükségem van rá.
Puha.
Hűséges.
Körülölel.
Eltűntet.
Nekem.
Másoknak a hó, csak hó.

Amikor az életem egy része lezárul és kezdődik valami, általában könnyedén átlendülök rajta.
Most nem volt ilyen.
Kellett a hó.
Kellett, hogy betakarja az eddigieket.
És, hogy az olvadással együtt felszívódjon a földben.
De az emléke megmarad.

Esett a hó.
Boldog voltam.
Boldog.
Voltam.

Új év.
Semmi más.
Csak az ötös helyett hatost kell írni.
A hatost szeretem.
Jó szám.
A legjobb.
És különben is, esett.
Tudtam, hogy esni fog.
Mindig tudom.
Mert szeretem.
Ő is engem.
Ő engem.
A hó.
Új hó.

Elolvadt.
Január vége van és nyolc fok.
Színházba járok.
Már nem vizsgázom.
Színházba járok.
Már nem havazik.
Színházba járok.
Új világot alkotok.
Hó nélkül.
Mert elolvadt.

Aztán úgyis elutazom Tanganyikába.
Mert I am Viktor.
És el is hiszem.
Mert csak akkor létezik.

A tiszta folt az, amikor a kiömlő vérre

ráesik a hó és öt perc múlva nincs

a tiszta folt az, amikor minden hófehérbe öltözik.