áááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá
nos, miután így kiüvöltöttem magamból a feszültséget, kéne valami okosat írni. nem tudom miről kéne. semmi már nem jut eszembe csak fecsegés :)
fecsegés a teáról, a koleszról, a kilátásról meg az egyetemről. a problémákról, a telefonról, az emberekről és az előadásokról.
a családról, a pénzről, a barátokról és a környezetről.
nincs kedvem fecsegni.
semmi mást nem akarok csak aludni. mert fáradt vagyok. testileg, lelkileg, fizikailag.
hétfőn volt életem első höt gyűlése, részt veszek a politikában, én... poén. úgy hogy az ellenzékben vannak barátaim.... zsír.
nem szeretek Svájc lenni, néha nagyon nem.
de most álmos vagyok, és nincs kedvem fecsegni, sem okosságokat írni.
csak annyit írok, hogy: talán szeretünk szenvedni, talán belénk van programozva. Mert enélkül talán nem éreznénk, hogy vagyunk. Hogy is mondják? Miért csapkodom magam ostorral? Mert annyira eszméletlenül jó, amikor abbahagyom.
most ez a hitvallásom. vagy ilyesmi. hagyjuk, kezdek fecsegni és nincs erőm fecsegni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése