"Mikor tekintetünk összeért, éreztem, hogy elsápadok. Furcsa rettegés kerített hatalmába. Tudtam, hogy szemtől szembe kerültem valakivel, kinek puszta egyénisége annyira igéző volt, hogyha engedek neki, lebírja egész valómat, egész lelkemet, sőt egész művészetemet is. Külső befolyást sohase tűrtem életemben. Te is tudod, Harry, mennyire független vagyok természetemtől fogva. Mindig magam ura voltam, legalább addig, míg nem találkoztam Dorian Grayjel. Aztán - de nem tudom, hogy magyarázzam meg neked - mintha valami azt súgta volna, hogy örvény peremén állok. Az a különös érzésem támadt, hogy a Végzet még ritka gyönyöröket és ritka bánatokat tartogat számomra. Félni kezdtem, és sarkon fordultam, hogy kimenjek a teremből. Nem a lelkiismeret unszolt erre, csak a gyávaság. Nem is nagyon dicsekszem vele, hogy megpróbáltam megszökni."
Azt hiszem kezdek én lenni.
Ami azért jó, mert az egészséges.
Mondjuk Cseperkének lenni, nem túlságosan életbiztosítás.
De jobb, mint a semmi.
Vagy valaki másnak lenni.
Amúgy, eléggé jó embereket gyűjtöttem magam köré.
De tényleg.
Szeretem őket.
Nagyon.
Persze vannak gonosz emberek is a földön, de ők semmit nem érdemelnek tőlem.
Se tiszteletet, se semmit.
De ez negatív. Kéne lennie a mondanivalómnak valami értéke.
De most nincs.
Nem azért, mert üres vagyok. Sötét és sérült.
Mert az mindig vagyok.
Ezért van sok mondanivalóm.
De most inkább azt hiszem csak csacsogok.
Mert most vidám és üde vagyok.
Vidám és üde Cseperke.
Egy kicsit ijesztő is.
Mert most tényleg tök egyedül vagyok.
A két legjobb barátnőm külföldön van.
Az egyik legjobb barátom meg a Hemü, ő meg budai.
Na, jó kimondom: most boldog vagyok.
Pedig semmi nem változott.
Egyedül vagyok.
Tatabányán.
Dolgozom.
Alszom.
Olvasok.
De mégis valahogy más.
Ja, az idézet akkor hogy jön ide. Higgyétek el, ide tartozik. Van egy Dorian Grayem, de egyszerűen nem kell. Mármint kéne, de mégse. Elég paradox jelenség. De a lényeg, hogy van egy Dorianam, megérdemli, hogy az legyen, mert tényleg. Csak kéne már valaki, aki a Michael Tollandom is lenne.... mert már igazán hiányzik. Az összebújvaalvás, meg a röhögünkazágybanmertcsak, meg a bocsmanemtudunktalálkozni,mertMike-kal vagyok.... nagyon kéne. Tényleg. De valahogy mégsem kéne. Mert attól még, hogy remek barátnőalapanyag vagyok, annyira nem vagyok jó ezekben a dolgokban. Sőt, a világ nem akarja, hogy egy párkapcsolatban boldog legyek... hiába, szép pofi, rossz karma.
Amúgy meg imádom a kerti partykat, jó cuccok, persze, ha jó a hely és a társaság... :D de a 19.-i buli az zseniális volt. Meg Szatmárcseke, ének-tánc-zene-csacsogás.
"A hercegnő fejét rázta.
- Én hiszek az emberi fajtában - kiáltotta.
- Ami csak azt jelképezi, hogy a törtetőké a világ.
- Övé a fejlődés.
- Engem a visszafejlődés jobban érdekel.
- És mi a művészet?
- Betegség.
- A szerelem?
- Káprázat.
- A vallás?
- Divatos pótszer, a hit helyett.
- Te hitetlen.
- Dehogy. A Hitetlenség a Hit kezdete.
- Mi vagy te tulajdonképpen?
- Meghatározni annyi, mint korlátozni.
- Adj egy kivezető fonalat.
- Inkább elvágom a kivezető fonalat. Különben eltévedsz az útvesztőben."