világoskék érzés

Mindannyian emlékszünk gyerekkorunk meséire. A cipő illet Hamupipőke lábára, a béka herceggé változott, Csipkerózsikát egy csók ébresztette fel. Egyszer volt, hol nem volt… és boldogan éltek, míg meg nem haltak. A tündérmesék, tele vannak álmokkal. A probléma az, hogy a tündérmesék nem válnak valóra. Ezek másmilyen történetek. Nagy, sötét viharos éjszakákkal kezdődnek, és rosszul végződnek. Ezek a rémálmok, amik mindig valósággá válnak. Az, aki kitalálta a “boldogan élünk, míg meg nem halunk”-ot megérdemelne egy jó nagy seggberúgást.

Nem írok sokat.
Értelme lenne.
Sok dolog van.
Tanulás, lakás, hideg.
Még tél van, tegnap óriási pelyhekben esett a hó, és én ettől boldog voltam.
Szombaton egyedül vezettem Piliscsabáig, szakadó esőben.
Aztán sorozatot néztem.
Aztán aludtam, sokat és nem csináltam semmit.
Ma meg tárgyakat hajszoltam.
És egyedül vagyok.
Rám szakadt egy rakás szabadidő, de úgy érzem magam, mintha egy kifacsart narancs lennék, aki megpróbálja visszaszívni magába az energiát, de nem nagyon sikerül neki.... na majd holnap!

Nem sírok, mert híró vagyok! Sötét és sérült, de én ettől vagyok más és erősebb, mint a többiek.

Lehetséges, hogy két ember szereti egymást, de van, hogy a szerelem nem elég önmagában.