Mutass nekem egy hőst, és azonnal írok rá egy tragédiát!
Hős vagyok! Fitzgerald örült volna, ha találkozott volna velem, mert rólam egy tök jó tragédiát lehetne írni. Inkább tragikomédiát. Jókat röhögne rajta a közönség a függöny felemelkedésétől a leengedéséig. Persze közben azért néhányaknak megnyílna a könnycsatornája, már a kezdetektől - leginkább 7 éves koromtól - fogva, de inkább a kárörvendés, az együtt érző mosolygás és a felszabadult kacagás töltené meg a színházat a darab közben.
Én élvezném. Fellélegezve jönnék ki az előadás után, mosolyogva, képzeletben megveregetve Fitzgerald és a rendező meg a színészek vállát.
Más is élvezné, mert rájönnének, hogy mindig van rosszabb.
Jó, persze, nem a legrosszabb, de néha elég komikus módon válnak a dolgok fénylő, madárcsicsergésből, éjszakai, kopár fás környezetté. És amikor ilyen, akkor olyan, mintha soha nem lenne vége, mintha nem lehetne újra megint fény, virág, madárcsicsergés. Pedig de, csak ki kell várni, helyre kell tenni.
Túl kell élni ahhoz a Delta Force támadását, hogy Kornél ismét higgyen a társadalomban.
Jelenleg én nem hiszek benne. Régen levettem a kezemet az úgynevezett társadalomról, nem is vagyok vele egy és nem is akarok. Még nem.
Sötét és sérült, de asszem jól vagyok, csak a testem virul a lelkem kicsit halott.
Egy dolog annyira egyszerű, amennyire csak lehetséges, de semmivel sem egyszerűbb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése