Emlékeznek még a gyermekkori tündérmesékre? Az életről szőtt álomképre? A fehér ruhára, és hogy az ifjú herceg eljön és megszöktet minket a lován a kastélyába. Az ágyban fekve esténként csukott szemmel tökéletesen hittünk a megvalósulásában. A mikulás, a fogtündér, a királyfi, szinte tapintani tudtuk volna őket. De végül felnövünk, egy nap kinyitjuk a szemünket és a tündérmese szertefoszlik. Annál keresünk vigaszt, akiben megbízunk. De a lényeg az, hogy nehéz végleg elereszteni azt a bizonyos tündérmesét. Mert mindenkiben ott lapul legalább egy parányi kis szikrája a hitnek és reménynek, hogy ha egy nap kinyitjuk a szemünket, akkor egy nap minden valóra válik.
Nem tudom miért gondolok most a tündérmesékre, mert most nincsen egy csepp tündérmese-adalék sem az életemben. Az életem megint kezd sötét lenni. Megy el a nap, borul be az ég ilyesmi.
Nem értem miért.
Talán mert egyedül szenvedek Tatabányán.
A legjobb barátnőmmel nem tudom mi van, mert nem tudunk normálisan kommunikálni, mert sosem ér rá.
A másik meg Németországban van, és már kezd elegem lenni, hogy nem tudunk se találkozni, se telefonálni.
A harmadik meg Balatonozik, meg Olaszországozik, meg nőzik.
És most így ennyi.
Nem tudom mit akartam.
Nem tudom mit akarok.
Nem tudom mit fogok akarni.
Egy dolgot tudok.
Kéne megint valami, amitől olyan leszek mint legutóbb...
Friss és üde.
De nincs semmi okom, ami miatt ez így lenne.
Nincs indíték.
Nincs illúzió.
Nincs kép.
Se kicsi, se nagy.
Mese?
Mese az van.
Valahol kell, hogy legyen.
Mert ha nincs, én sem lennék.
Én az unikornis.
Mese.
Mese az kell.
Boldogság?
Valahol a köd mögött ott húzódik.
A nap végén a hit mókássá válik. Ott bukkan föl, ahol nem számítunk rá. Mintha egy nap rájönnénk, hogy a tündérmese egy kicsit más, mint amilyenről álmodtunk. A kastély… hát… nem is annyira kastély. És a boldogan éltek míg meg nem haltak nem is fontos, csak az hogy most boldogok. Mert néha egy évezredben az emberek meglephetnek. És néhanapján pár embertől még a lélegzeted is elakad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése