Öreg sarkutazók mesélik, hogy ha elviselhetetlennek látszott az örök jég, a szüntelen éjszaka, a fagydaganat és más nélkülözések kínja, valaki visszaemlékezett az útnak indulás előkészületeire, és ilyenkor megnyugodtak kissé, mivel úgy érezték, hogy aránylag mégis tűrhetőbb most a sorsuk.
Már december van, három nap múlva karácsony. Ezt leginkább abból tudom, hogy három kibontatlan ablak maradt a micimackós adventi naptáramon. Azon szoktam mélázni, hogy miért nincs éves naptár. Legalább mindig tudnám, hányadika van.
Na, úgy néz ki a dolog, hogy annyira baromira tetszik az őszi kollekcióm (itt), hogy nem akarom lecserélni, mert szerintem baromi jó, de mivel tél van, és a telet imádom, ezért valami hasonló pofás kis dolgot ki kéne ötlenem... mondjuk eléggé lekorlátoz az, hogy minden évben a zöld-piros színkombináció az uralkodó, meg a bécsi nagy-havas képek. Mindegy. Majd alkotok valamit.
Hogy mi van most? Ma december 21. van, azaz a maják mára jósolták a világvégét. Hát igen, ennyit még sosem foglalkoztam ezzel a kérdéssel, de mivel mindig szoktam osztani az észt, ezért most is.
Jaj világvége... nekem egyetlen dolog jut eszembe, egyetlen világvége adaptáció: a Hercules mese, amikor Thébában vannak, mennek a naagy ókori lépcsőkön és egy őrült beleüvölt nullára a Phil arcába, hogy ... á inkább megkeresem a videót, az a biztos. Na, az van, hogy nincs fent youtube-on, szívás tudom, de azért elmondom, mert nem vagyok karakterhez kötve és úgysem olvassa senki. Szóval az az a jelent, amikor Thébában vannak és a fent említett dolog lejátszódik azzal kiegészítve, hogy azt üvöltözi, hogy "KÖZELEG A VILÁGVÉGE! HÁT NEM ÉRTITEK?!" Na erre a Phil válasza: "Dehogynem... kösz, hogy figyelmeztettél, majd elgondolkodunk a dolgon...!"
Tehát, én ennyit szólnék hozzá ehhez a világvége dologhoz.
Kicsit nem veszem fel ezeket a dolgokat. Múltkor ezt úgy fogalmaztam meg, hogy nincs kialakulva teljes mértékben a veszélyérzetem. Most eddig ha történt velem valami, akkor arról tudtam előre. Például: 2010-ben úgy jelentem meg az utolsó gimis évem szeptemberében, hogy egy bazikötés volt a kezemen, mert beleállítottam az ujjamba a poharat... illetve magától állt bele, de ezt a történetet most nem nyitnám meg... na előtte azt álmodtam, hogy eltörött a kezem... jó a vágás és a törés nem ugyanaz, a lényeg, Anyu mosta a hajam kb. egy hónapig, nos ezen felindulásól gólyatábor előtt a lábammal álmodtam valami hasonlót és mi lett az eredménye??? két hónap mankó :D zsír, tehát én tudok mindent.
A másik, nem tudom mit akartam még... ja igen, tanulok. A héten kifosztottam a kicsi könyvtárat, mindenki az én könyveimet kereste, elég menő volt. Így mondtam a könyvcímeket, a csaj nézett rám, mint egy idiótára, majd kijött a kérdés, mely az arcán már régóta ott volt: Mihez kell nekem ennyi sok hülyeség? mondtam, hogy magyar szakos vagyok, bólintott egyet és csak annyit mondott: Így már értem.
Szomorú hírek is vannak, de most azt nincs kedvem leírni.
Ja igen, a tüntetés. Ezt akartam még megemlíteni. A kormány és a diákok vitáját, háborúját, összetűzését, nézeteltérését nevezzük bárminek. Tegnap elmentem kozmetikushoz, ahol Jutka néni megkérdezte: Te nem tüntetsz? mire én csak annyit válaszoltam: Én inkább tanulok.
Komolyan, minden elismerésem azoknak, akik ezt csinálják és még komolyan is veszik, de lássuk be, nem nagyon veszi ezt a dolgot senki komolyan, persze vannak dolgok, amiket elértek, de eléggé úgy néz ki a dolog, hogy a kormány teljesen hülyének nézi az embereket (jelen esetünkben a diákokat).
Mindegy, ha valaki megkérdezné: én a meleg szobából a könyveim és a papírtenger mögül biztosítottam.
Mondjuk azért kicsit tényleg nekem is piszkálja a csőröm a keretszám, meg fizetés meg ilyesmi, mert ugye a magyar után én eléggé tervezek még tanulni és nem tervezek fizetni érte, de hát egy teljesített magyar szak után csak sikerül felhúzni azt a magyar érettségi eredményét :D (mondjuk most természettudománynak számít a föci? tuti... végül is eléggé természet, csak nem tudom, hogy most mi van ezzel, hogy elfogadják-e, vagy csak a tanulmányi pontoknál számít ez a cucc, á nem vágom... :D) tehát, ha rám még vár három év egyetem, úgyhogy ja :D
A Nap még pár sugárral kapaszkodik a Földbe, aztán alámerül és itt hagy minket kettesben örökre. Így marad még pár óra, hisz éjjel már világvége. Ugye megnézed velem. Van két jegyem, csak a harmadik sor széle. Nahát, ez is megvolt. Kicsit másra számítottam. Talán a sok reklám, vagy a végét rendezhették volna jobban. De indulni kéne már. Remélem, a Tejúton nincs lámpa, de te vigyázz magadra hazafelé, hát jó éjszakát mára.
Mi órával mérjük az időt, az óra viszont a mi önkényes időfogalmainkkal méri önmagát: hogy két perc valóban abszolút értelemben is egyenlő hosszú idő, azt soha nem fogjuk megtudni. Érdekesebb ennél, hogy az idő mozgásának irányát kivétel nélkül mindenki adottnak és változtathatatlannak képzeli: múltból a jelenen át a jövő felé.
Tegnap volt időm mindenre. Illetve olyasféle mindenre, amik nem fontosak, de most időm volt rájuk. Az egész abból jött, hogy néztem a forgó fényeket, elég flash volt és egy srác azt hitte magáról, ő Justin Timberlake, aki táncol, énekel és még menő is egyszerre, de nem volt az. Béna volt egy kicsit, de biztos a maga körében ő a királygyerek. Mindegy is, nem róla akarok beszélni, amiről szeretnék az a minden, ami semmi.
Egyik szám jött a másik után, amelyekre valaha táncoltam, és eszembe jutott minden... minden, amit valaha csináltam a tánc terén. Az a sok ember, akit megmozgattam, és akik utáltak, mert utáltam őket, mert hülye picsák voltak. De mégis azt táncolták és azt csinálták, amit én mondtam nekik. És jó volt.
Meg eszembe jutott a kampányunk, ahol azt - is- táncoltuk, amit nyolcadikban tanítottam, aztán erről eszembe jutott, hogy ez mennyire sokrétű tánc volt, mert mindenhová beillesztettük, ahová szinte csak lehetett. Lásd azt, amikor nem volt kedvünk táncot kitalálni, mert összeszedtünk mindenkit, aki egyáltalán nem akar és nem tud annyira táncolni, és kitaláltuk, hogy sajátos módon értelmezzük a tánc és az előadás fogalmát, és egy óvodás előadást tartottunk, mely magába foglalta a Micimackót, a Nád a házam tetejét és a többieket, meg a nyolcadikos góltáncot, ami nyolcadik óta kinőtte magát mindenféle tánccá. :D
Aztán rájöttem, hogy hiányzik, és hogy láttam egy szórólapot az Egyetemen, ami valami kortárstáncos izéről szólt, és úgy elmennék, de a térdemet rendbe kéne tenni előtte, na mindegy.
Szóval elég sok minden ott volt a fejemben tegnap, és jókat röhögtem magamban :D
Imádtam a gimit :D
Nevetés. Az egyetlen dolog a világon, ami nem nevetséges.
Olykor-olykor belefut az ember olyan napokba, amikor minden hiábavaló… egy óriási pech az egész az elejétől a végéig; ilyenkor a legjobb csak lerogyni valahová, egy nyugodt sarokba, és csak figyelni. Esetleg egy kicsit gondolkodni. Hátradőlni egy vacak faszéken, távol a világ zajától, és udvariatlanul feltépni öt vagy nyolc doboz Budweisert… elszívni egy doboz hosszú Marlborót, megenni egy mogyoróvajas szendvicset, és végül, estefelé bekapni egy nagy adag, jófajta meszkalint… aztán kicsit később beülni a kocsiba, és lemenni a tengerpartra. A ködben belemenni a vízbe, és kővé fagyott lábbal gyalogolni a parton, úgy három méterre az árapály vonalától… átgázolni egy csapat vadul rikácsoló madár közt, elhaladni szörfösök, pinavadászok, hülye kis madarak és rákok mellett, miközben odébb, a homokdűnék mögött feltűnik egy-két magányosan bóklászó perverz alak… akiket remélhetőleg sosem lesz szerencsénk közelebbről megismerni.
november van már.
októberben elköltöztem
egyetemre jártam
írtam egy zéhát
voltam sokat bulizni
volt jó és rossz (borzasztó) is köztük
titkos gyűlésen voltam
mosolyt csaltam egy morci újságárus bácsi arcára
most szünet van
és tanulok
meg mélázok
mi lehet nekem a jó?
de inkább lemegyek a boltba és veszek egy liter tejet, meg egy csomag mézes puszedlit.
szeretem az őszt.
szép, meleget áraszt és esik az eső.
szeretem az őszt.
kár, hogy mindjárt vége.
Ma meghalt a kutyám - illetve tegnap. Tegnap délután fél ötkor, a Tatabányai Ebrendészeti - és Állategészségügyi telep állatorvosi szobájában, a karjaim között.
Ez most az ő története:
Minden akkor kezdődött, mikor felhívtak, hogy lenne megint egy kis blöki, akit néhány napra magamhoz kéne venni, majd keresni neki egy gazdit. Bevállaltam, mert úgyis március vége volt, és áprilisban két hét szünetet kaptunk a nagy egyetemtől. Amúgy is, Borit is sikerült elgazdásítanom kevesebb mint egy hét alatt.
Nos, március utolsó napjaiban kimentem a telepre, hogy segítsek, megnézzem a blökit. Ott mondták, hogy ő már gazdinál van, de van helyette egy másik kutyus, akire kéne vigyázni, mert kicsi és mandulagyulladása is van - így jobban tudna gyógyulni egy olyan helyen, ahol folyton figyelnek rá és ápolgatják. Beléptem a folyosón lévő kis fürdő helyiségbe, ahol tartották a kuksit, mert ott volt egyedül olyan meleg hőmérséklet, hogy ne legyen még nagyobb baja. Szegénykém nagyon rossz állapotban volt. A saját gazdája adta le, azzal a szöveggel, hogy nem tud már vele mit kezdeni, és nem hajlandó pénzt fizetni a gyógyulására. Neve még nem volt, hát adtam neki: Milo.
Milo nem volt túl bátor az emberekkel - nem csoda, hiszen már a második gazdája hagyta magára -, alig tudott menni, mert a körmei olyan méretűek voltak, hogy fájt neki a járás, le volt fogyva.
Két napig jártam hozzá, megetettem, beadtuk neki a gyógyszert, kamillateát. Majd három nap múlva, április másodikán Apukám hozta, örökbeadásival (melyen az szerepelt, hogy "normális viselkedés, egészséges"), mindennel együtt. Április másodikán kezdődött el a MI életünk.
Nem volt kérdés, hogy mennyire hálás. Azonnal kapott ágyikót, játékot, kaját, vizet. A héten, annak ellenére, hogy a telepi állatorvos azt mondta, hogy egészséges, elvittem az itteni állatorvoshoz, aki azonnal felismerte. Elmesélte az előző gazda történetét, ("olyan embernek nem való semmilyen állat") hogy mivel kezelték korábban a blökit. Megvizsgálta, adott neki gyógyszert, fájdalomcsillapítót és lázcsillapítót. Hazavittem, jól volt. Egy hét múlva elmentem, kapott új nyakörvet, tálat, jutalomfalatot. Nagyjából két hétig, az állatorvos tanácsára babakaját csináltam és adtam neki. Nagyjából mindenhová jött velem. Utaztunk Piliscsabára, Pestre, Kecskemétre.
Hízni kezdett, és nagyon jó kedve volt. Megőrült az Atesztól kapott csörgős labdáért, a botokért. Szerette a Tigrist és tisztelte a Bogyót. Rám meg úgy nézett mint egy istenre, aki kiszabadította, szereti és gondját viseli. Ha kimentem a konyhába, jött ő is, ha bejöttem a szobába, jött utánam. A mamáék azon röhögtek, amikor kint voltunk a mamánál és segítettem főzni, tök mindegy hányszor mentem el a tűzhelytől a hűtőig, ő ott volt a nyomomban.
Azonban az állapota stagnálni kezdett, fájlalta a száját, a doki ezzel nem foglalkozott, azt hitte, még mindig a mandulájával van a baj, így adott neki szteroidot. A szteroid és az idő hatására egy-két hét alatt a kutyám sokkal rosszabbul lett. Nem akart enni, nyáladzott, büdös volt. Berágtam, közöltem a dokival, hogy el szeretném kérni a kórlapját, mert elviszem másik dokihoz; nem adták ki. Én akkor is elvittem. Apuval fölmentünk a FeliCaVet nevű állatkórházba, ahol előre leegyeztetett időpont alapján Dr. Egerszegi Péter lett az orvosunk. Elmeséltem neki a történetét, mit adtak neki, és mit mondtak. Egyre táguló szemekkel nézett rám, majd elvitték és szinte teljes körű vizsgálatot végeztek rajta. Néztek vérképet, vizeletet, röntgent. A végén 42 ezer forinttal kevesebbel és egy olyan válasszal távoztam, hogy ennek a kutyának nem a mandulájával van a baj. Adott gyógyszert, Verafloxot. Adtam neki, az előírt mennyiséget, és hatott. Milo elkezdett enni, nem csorgott a nyála és nem volt büdös. Jó kedve volt. Néhány nappal később felhívott a Doki, hogy szeretné, ha bevinném ismét, és otthagynám, hogy jobban megvizsgálhassák.
Két hétig volt bent állatkórházban. Folyamatos, szinte napi kapcsolatban voltam a Dokival. Mondta, hogy eszik, jól van, kedves kutyus. A két hét eredménye az lett, hogy nem tudják mi a baja, nem tudják megállapítani, hogy genetikai vagy bakteriális eredetű a dolog. Több neves orvos látta, többször volt bent az Állatorvosi Egyetemen. A laborja egyszer ilyen, másszor olyan eredetet mutatott. Egyszer jobban lett, majd visszaesett az állapota.
Utána, június elejétől szeptember elejéig stagnált az állapota. Fájt a szája, de a gyógyszer hatott és segített neki. Igaz, voltak olyan napok, mikor nem evett, vagy nem volt túl jó kedve, de másnap ez mind elmúlt. Imádott a utazni. El is jött velem, a szülinapomon, a tatai Víz, zene, virág fesztiválra, buszon. Sétáltunk egy nagyot a parton, a városban, majd jöttünk haza. Autókázni egyszerűen imádott. Akárhányszor a parkoló felé sétáltunk, nézte melyik kocsiba szállunk. Augusztusban részt vett velünk a nagy Party-kocsi napon, mikor Bátyámmal és Atesszal mentünk egy nagy kört, Várgesztestől Tatáig. Velünk énekelte a Hófehér jaguárt a tatai Tesco parkolójában. Milo jó kutya volt. És szeretett kalandozni. Amikor elmentünk a Turulhoz, attól féltem, hogy leesik a hegyről, de nem, felmászott velünk a Kilátó tetejére, igaz lefelé már hozni kellett mert szegénykém kicsit beijedt. Járt Piliscsabán a HKban, és a Vérmezőn sétáltatta Babits. Futottunk versenyt a parkban, megkergette a kacsákat. Kimotorozott Síkvölgyre, ahol almát kergetett és nyüszögött, ha lassú volt a tempó. A kutyákkal nem játszott nagyon, mert kicsinek rosszul szocializálták a kedves gazdái. A lényeg, jó nyarunk volt.
Majd jött az augusztus vége és a szeptember eleje, mikor egyre rosszabbul és rosszabbul lett. A gyógyszer már nem hatott, volt nap, mikor csak feküdt és reszketett. Az anno a labdáért és a botért teljesen megőrülő Milo eltűnt. Helyette egy rossz kedvű, beteg kutya költözött be hozzánk. Nem tudtam mit csináljak vele. Kapott mindenféle kaját, volt, amit jó étvággyal evett, volt, amire rá sem nézett. Egyetlen egyszer tért még vissza az igazi Milo, mikor megfürdettem, megmostam a fogát és levágtam a körmeit. Utána olyan élénk volt és bohém, mint korábban, ám ez sem tartott sokáig.
Elérkezett az idő, hogy ismét elmenjünk a dokihoz. Feljött velem Pestre szeptember 13-án, az eső esett, mi nem jutottunk el a dokiig, így megmutattam neki, hol lakik most a mami. A hétvégét itthon töltöttük. Majd szeptember 18-án, kedden felhívtam a Dokit, hogy szerdán hogyan ér rá, másnapra, fél négyre kaptunk időpontot. Régen láttuk egymást, mondta is a Doki, hogy sokat gondolt ránk, és gondolkozott Milo betegségén. Elmondta az akkori asszisztensének az egész történetet, a történetünket, végigmutogatta a kórtörténetet. Atesz kijött velem, így legalább megismerhette azt az állatorvost, akiben én teljes mértékben megbízom és tisztelek, aki szerintem a legjobb és leglelkiismeretesebb. Majd megkérdezte, hogy mi a helyzet. Elmeséltem neki, a végén már zokogva, hogy nem tudom mit tudok már tenni érte, egyszerűen nem akar jobban lenni. Erre mondta, hogy minden tisztelete az enyém az eddigi kitartásomért, ezt még ő sem bírta volna eddig. Igazán ritka az ilyen hozzáállás mint az enyém, és ő még soha nem találkozott ilyennel és megemeli a kalapját előttem mindezért. Egyetlen dolog van még, ami szóba jöhet, hogy két héten keresztül szteroidozzuk a kutyát galléros mennyiségben, hátha lesz javulás, amire 2% esély van, és hosszú távon egyáltalán nem hatásos, mert tönkreteszi a kutya szervezetét. Elérkezett az idő, hogy kimondjam: Milot el kell altatni. Tudtam, hogy ez a helyes döntés, mert szenvedett szegény, már elvileg fel is készültem rá, de reménykedtem, hogy van megoldás, hogy nem kell ennek így történnie. De ez hazugság volt és önámítás. Milo beteg volt, szenvedett, nem volt jó neki. Egyedül az volt jó neki, hogy olyanok voltak körülötte, akik szerették, hogy én voltam a gazdája. Azt mondta a Doki, hogy ha az altatás mellett döntök, és ott, akkor tanállat lesz belőle, tanulmányozni fogják, hátha kiderül, hogy mi volt igazán a baja. Felhívtam Aput, aki azt mondta, ha nem akarom neki ezt a sorsot, akkor csütörtökön felvisszük a telepre, kijön a Zoli, és ő elaltatja, és eltemetjük a Blanka mellé a kertbe. Így döntöttem. Szerdán este hazajöttünk, a vonatutat szinte végigbőgtem. Az ölemben aludt. Itthon rendeltem egy sonkás kukoricás pizzát, mert azt szerette és megnéztük a Kutyák és macskák című filmet. Csütörtök reggel mentünk egy jó nagy kört a parkban. Majd az ágyban feküdtünk, és sorozatot néztünk. Aztán jött a telefonhívás. Négy után jönnek, akarok-e menni. Összeszedtem a kedvenc kis játékát, a két takaróját, amit úgy imádott. Elővettem azt a trikómat, amin az Öcsi tappancsnyoma is van, és mellétettem az ő kicsi tappancsát is, papírra ugyanezt.
Majd összeszedtük magunkat, és mentünk. Mivel látta, hogy kocsival megyünk jó kedve lett. Arra gondoltam, hogy nem is olyan beteg, de aztán amikor felvettem az ölembe és remegett, tudtam, hogy nincs jobban.
Kint a telepen, 2012. szeptember 20-án történt. Álltunk az egyik teremben, mikor elkezdtem zokogni, Apu megölelt, mire megfordultam a kutyám eltűnt a pórázról. Elvitték. Életemben nem éreztem magam ilyen rosszul. "El akarok köszönni tőle!" hangoztattam. Utánafutottam, nagyjából hét évesen voltam utoljára abban a szobában és nem gondoltam volna, hogy legközelebb akkor lépek oda be, mikor a kutyámtól, az én pici, kedves kis kutyámtól búcsúzom. Levették a nyakörvét. Úgy volt ott, ahogy első nap találkoztunk. Betegen, vékonyan, de már nem félt. Engem akart, amikor meglátott, hozzám jött, felmászott a nyakamhoz, és a kis mancsával szinte megölelt. Ekkor letettem neki a kis takaróit, megkapta az első szurit, amitől elaludt. Odamászott a takaróira, és a fejét a kezembe hajtotta, így aludt el. Majd, a doki mondta, hogy most jön a másik, amit jobb ha nem nézek végig.
Mikor mindenki kiment, már elaludt, és már nem fájt neki semmi. Már jól volt. Eltemettük a kis takaróival és a kis játékával, a Blanka mellé, mert ő vigyáz majd rá, és jó haverok lesznek, mert minden kutya a mennybe megy.
Néha úgy érzem, hogy cserben hagytam, hogy nem próbáltam meg mindent, de tudom, hogy ez nem így van. Mindenki azt mondja, hogy rajtam kívül senkinek nem lett volna ennyi türelme, ennyi kitartása. Apu azt mondta, legalább volt öt és fél hónapig egy jó és rendes gazdája, aki szerette és törődött vele.
A kis ágya még mindig ott és úgy van, ahogy volt. Nem bírom eltenni. Reggel fáj, hogy mikor kinyitom a szemem nincsen az ágyán, mikor hazaérek fáj, hogy nem jön elém, és nem megyünk sétálni. Hiányzik. Borzasztóan hiányzik az én kicsi babám. Mindenki azzal vigasztal, hogy majd lesz másik, de nekem nem kell másik. Még nagyon sokáig nem kell másik.
Milo jó kutya volt, kedves, aranyos és én nagyon szerettem, és szeretem őt.
A kutya az ember legjobb barátja, én neki volta ma legjobb barátja.
Ez az ő története, és meg kell, hogy maradjon ez a történet valahol, mert ez az Ő története.
éhes vagyok, és ha éhes vagyok kevésbé tűröm a dolgokat....
még annyira se, mint alapból.
jelenleg felrobbantanám az egész lakást...
már nagyon el akarok innen költözni.
nem az,szeretek itthon, csak már ebből a semmittevésből kinőttem, hogy élvezzem, hogy nem kell mit csinálnom.
szeretem, ha kell mit csinálnom
régen írtam
történik minden
minden, ami jó
minden, ami más
esküvőn voltam, és sírtam, mert én vagyok
dolgozom, és megfáztam, mert én vagyok
vezettem, egyedül, és zseniális volt, mert én vagyok
nagyon nagyon sok mindent kéne elmesélnem, amit el szeretnék, de most eltűntem, és ez nem jó
össze kell szednem magam, arcon kell csapnom magam
mindjárt másod éves leszek
mindjárt nem én leszek a gólya
elvileg ismét beszélünk, és nem haragszunk egymásra, de valahogy mégis.
de nekem akkor is hiányzik a piros elefánt, mert én vagyok
Minden emberi sejt átlagosan hétévente regenerálódik. Mint a kígyóknál, a magunk módján mi is vedlünk. Biológiailag teljesen új emberek leszünk. Talán ugyanúgy nézünk ki. Valószínű, így van. A változás nem látható. Legalábbis többségünknél nem. De mind megváltozunk teljesen… örökre.
Idén Tata forrt, illetve úgy gondolta. Kijelentették, hogy fesztiválváros lesznek. Ehhez a Patara, a Víz, zene nem rossz alap, vagy a Jambo feszt. Arra gondoltak, hogy nem elég, ha van egy fesztiváljuk májusban, júniusban és augusztusban, kell nekik egy júliusban is. Ezzel az ambícióval és pökhendiséggel vágtak bele a tatai utcazenei fesztiválba.
Nem kellett volna. Nulla ember, nulla reklám, nulla hangulat. Na jó, nem nulla ember, csak a reklámozás hiánya miatt - ezt a hangosítók mondták nekem - a tatai polgárok mentek oda kérdezősködni a kihelyezett színpadokhoz, hogy "Itt mi lesz?". Szintén ezek a srácok mondták, az üres színpad mellett állva, hogy ők ilyen iszonyatos rendezvényen még nem voltak. Tömeget kellett volna fényképeznem, de tömeg nem volt. Az Esterházy kastélyban megnyitottak egy kiállítást, ahol egyedül csattogtam végig, a néhol kartonlapokra kiakasztott festményeket.
Aztán öttől vártam, hogy felélénkül a város, hiszen kezdődtek a nagy zenekarok koncertjei. Az első egy aranyos, ír zenét játszó zenekar volt, zöld pólóban, sok hangszerrel, aranyos mosollyal. A tömeg, mely közel 25 emberből is állhatott, élvezte az eleredő eső ellenére is.
Később az eső durvább lett, elég haragos lett, szerintem ő is felhúzta magát, hogy fesztiválnak neveznek egy olyan programsorozatot, amely nem gondolt arra, hogy mi lesz eső esetén.
Este a Tankcsapdára és/vagy a Vad Fruttikra azért egy 30-40 fős társaság is összegyűlt. Mint kiderült hiába. Az eső viharrá vált, ítéletidővé, sörsátor, menekülőhely, féltető, ahová behúzódhatott volna a közönség hiányában mindenki bőrig ázott, de kitartott. Értékes hozzászólások hangzottak el, mint a skandálássá vált "Mi a fasz van?" vagy a koncertek, és ezzel a fesztivál záróprogramjaként való lefújása után a "Vesszen Trianon!" és a "Mondjon le!" melyek nagyon odaillőek és mulattatóak voltak.
Ezután következett a jegyárusító nénik megrohamozása, és a biztonsági őrök gyors-beavatkozó módszere. Másik újságíró barátommal azon gondolkoztunk, hogy nekilökünk valakit valakinek, amiből egy zseniális tömegverekedés is kialakulhat, így nem csak ázni jöttünk vissza este. De a bulit a gyorsan kiérkező rendőrök lefújták, így hazacammogtunk.
Másnap még jobban elásták magukat a szervezők, mikor kijelentették: a jegyek árát nem térítik vissza, de a következő utcazenére féláron bejöhetnek. Gondolom ettől mindenki repesett az örömtől.
Nos, összefoglalva: elég nagy öngól volt ez a fesztivál, ha lett volna sörsátor talán a nép sem lázadt volna, és lehet, hogy akár még ötvenen is lettünk volna ebben az időben. Ha komolyan gondolják, hogy jövőre is akarnak utcazenét, talán lesz annyi eszük, hogy gondolnak ezekre az óriási hibákra, amiket elkövettek.
Mindenesetre sajnálom, hogy nem volt megtartva a Fruttik koncert, pedig zseniálisan virítottam a pink esőkabátomban, és elterveztem, hogy milyen menő interjút fogok csinálni a Marcival, aki akkorra már tuti be lett volna baszcsizva :DDD
Belopózom az ablakon, test nélkül, félig vakon. Lábujjhegyen, hogy ne ébresszelek fel. Ellopok pár tárgyat, a nyári zajokat hagyom nálad. Csak a legszebb napjaid, és a nevetésed viszem el. Nem fogsz tudni róla, hogy itt jártam, hogy én voltam. Nem fogsz megismerni az utcán, csak magadban beszélsz. De én látni fogom, hogy mikor veszed fel a szép ruhád, hogy ki lesz az, aki úgy néz rád, hogy bele kell kicsit halni. Nem sokkal éjfél után hoz haza a szél lépted nyomán. Életre kel pár koszos csillag, azt is elviszem. Már sejtheted belőle, ne szállj el túl magasra tőle, de a tiéd lesz a legszebb vers, amit WC falra írtak. Nem fogsz tudni róla, hogy itt jártam, hogy én voltam. Nem fogsz megismerni az utcán, csak magadban beszélsz. De én látni fogom, hogy mikor veszed fel a szép ruhád, hogy ki lesz az, aki úgy néz rád, hogy bele kell kicsit halni. Nem fogsz tudni róla, hogy itt jártam, hogy én voltam. Nem fogsz megismerni az utcán, csak magadban beszélsz. De én látni fogom, hogy mikor veszed fel a szép ruhád, hogy ki lesz az, aki úgy néz rád, hogy bele kell kicsit halni. Hogy bele kell kicsit halni.
sötét és sérült.
ismét egy óriási darab mínusz.
a tükör lelkemre ismételten egy óriásit zúztak gumikalapáccsal.
A Nap még pár sugárral kapaszkodik a Földbe, aztán alámerül és itt hagy minket kettesben örökre. Így marad még pár óra,- hisz éjjel már világvége . Ugye megnézed velem, van két jegyem, csak a harmadik sor széle. Nahát, ez is megvolt. Kicsit másra számítottam. Talán a sok reklám, vagy a végét rendezhették volna jobban. De indulni kéne már. Remélem, a tejúton nincs lámpa, de te vigyázz magadra hazafelé, hát jó éjszakát mára!
Kérdezzük meg az emberektől, hogy mit akarnak az élettől. A válasz egyszerű: Boldogságot. Talán ez az elvárás, habár pont az, hogy boldogok akarunk lenni, tart távol attól, hogy azok legyünk. Talán minél többet próbálkozunk, és jobban akarjuk a boldogságot, annál bizonytalanabbak vagyunk, hogy megtaláljuk-e. Elérjük azt a pontot, hogy már fel se ismerjük önmagunkat. Ehelyett csak mosolygunk, iszonyúan próbáljuk annak a boldog embernek mutatni magunkat, akik lenni akarunk. Míg végül be nem ugrik, hogy mindig is ott volt. Nem az álmainkban vagy a reményeinkben, hanem a tudásban, a kényelemben, az ismertben.
idióta... idióta... idióta...
az én életem, hadd szúrjam el én... te támogass, ha elszúrtam, akkor legyél ott és ne adj ultimátumot, csak zsörtölődj magadban, és legyél ott.
én jó vagyok
lesz egy egyesületem... na, jó. nem az enyém lesz, de én is ott leszek és én leszek a médiaguru... én fogok kapcsolatba lépni a támogatókkal és én fogok publikálni a telepről...
én jó vagyok... illetve jó voltam.
hogy most mi vagyok?
majd kiderül....
Csorogtak könnyeim, mintha sírnék, vagy megolvadt volna bennem az élet, mely még nem fagyott jégkupaccá.
Miskolcon vagyok.
Szeretem Miskolcot, olyan vicces hely.
Pingvineket nézek a National-el ... :D elég poén.
Rá kellett jönnöm, hogy a pingvinek nem túl komplettek.
Alapból összetartanak, aztán meg, ha kijutnak a partra, rikácsolnak, meg bántják egymást.
Mellette meg mit csinálnak? Állnak egy helyben és pont. Néha etetik a gyerekeket, van, aki melegíti a tojását, de ennyi. Szabályosan állnak, egymástól pontosan egy csőrnyi távolságra... :D annyira betegek.
Meleg van, és nem szeretem még mindig... mindegy most már így júliusban....
Kellene írnom önéletrajzot, mert elküldöm egy munkához... a nyáron már tuti nem fogok dolgozni, de kitudja...
Akarok venni egy fényképezőt, mert kint Csabán olyan jó képeket lehetne csinálni, amihez nem elég a telefonom :(
De utálom a reklámokat, fos az összes ... most ez a delmás viszi nálam a dolgot.
Néha annyira azt hiszem, hogy átlagos az életem, ami néha olyan jó lenne. Csak ülni az ágyon, tévézni, nincs semmi gond, aztán elmenni valahova, fényképpel megörökíteni, aztán hazamenni, ott veszekedni kibékülni, ilyesmi... ehhez képest az enyém? :D az enyém nem átlagos, de móka, az tuti...
tegnap elmentünk fagyizni a diósgyőri várhoz :) a legnagyobb viharban kb... az ég csak akkor szakadt le, amikor már itthon voltunk, de elég keményen fújt a szél :) mondtam, hogy menjünk ki ázni, de nem találtam magam mellé partnert :(
sütit akarok...
valamit... nem tudom... mindegy inkább reggelizem :) (dejó Pocahontas van a tévében :D még jó, hogy nem szeretem, de attól még mégis szeretem, mert mese és jó :))
Mások véleménye hidegen hagy. Kizárólag az érdekel, hogy Dalíról beszéljenek. Még akkor is, ha kénytelenek csupa jót mondani.
Kedves Salvador Dalí!
Köszönöm, hogy így 23 év távlatából bizonyítod, hogy létezik olyan ember, akinek igazán van képzelete, tehetsége és bátorsága. Egyénisége.
Köszönöm, hogy bizonyítod azt, hogy a magamfajta is érvényesülhet a világban.
És köszönöm, hogy miattad nem nézem magam teljesen idiótának, amikor egy gondolatot továbbviszek és szárnyalnak a gondolataim, és a képzeletem szabad utat kap.
Salvador Dalí, szeretlek :)
ma Anyu négyesre államvizsgázott, vele voltam és mókás volt :)
rájöttem, hogy muszáj a HÖTben (és nem HÖKben -.-) dolgoznom, valamit csinálnom kéne, az Óbudain mókásak a srácok :)
és holnap visszaviszem a blökit a dokihoz, útközben elintézem a jogsimat, aztán este visszamegyek érte :)
aztán holnapután (elvileg) megyek Miskolcra... sok időre és megyünk sokfele :)
voltam strandon Krisztivel, Dáviddal meg a Somával. móka-kacagás
fáj a térdem.... rohadtul iszonyatosan fáj, muszáj lesz elmennem már dokihoz, mert ez nem vicces.
most jól érzem magam. nagyon jól. fáradt vagyok az igaz, de mindjárt elmegyek fürdeni, lefekszem az ágyikóba és Grace klinikát fogok nézni.
juppí... elég snassz ez a post x) :D
Habár a szerénység nem erős oldalam, midig mondtam, hogy ha Velázquezzel, vagy bárki más hasonlóval vetnek össze, akkor az életművem merő katasztrófa. Ellenben, ha kortárs festőkhöz viszonyítanak, én vagyok a legjobb.
nem lehetnek érzéseid.
neked nem.
mert sértő, ha vannak érzéseid.
egyedül töltöd a szülinapodat? nem akadhatsz ki.
nem beszélsz a barátaiddal? nem érezheted magadat egyedül.
nem lehet rossz napod.
nem lehetnek szomorú napjaid.
nem lehetnek rossz érzéseid.
nem sértődhetsz meg.
nem eshet rosszul semmi.
egyszerűen csak igennel és nemmel válaszolhatsz, persze csak akkor, ha pozitív a kimenetele.
ott kell lenned.
nem csinálhatsz semmi újat és izgalmasat.
senki más.
nem lehetnek érzéseid, mert ha vannak, azzal kárt okozol.
igaz, igazad van, de az nem fontos, mert neki az negatívum.
nem lehetsz boldog.
nem örülhetsz.
nem lehetnek érzéseid.
sértő vagy és nyers.
bunkó és érzéketlen.
tehetségtelen és barom.
üres vagy és sötét.
őszinte és akaratos.
kellemetlen és együgyű.
kislány vagy még, nem érthetsz semmit.
ne akard elhinni, hogy különleges vagy, mert nem vagy más csak átlagos.
és átlagosnak is rossz vagy.
ezért inkább ne is legyenek érzéseid.
tökéletlen érzések nem kellenek a világra.
Ahogy mondtam, olykor eltűnnek dolgok. A fájdalom tovatűnik. A vér nem folyik tovább. És emberek, emberek futnak el. Még sok mindent el kell mondanom. Olyan sok mindent. De eltűntem.
Átkelünk a megfelelő hidakon, ha rákerül a sor, aztán felégetjük magunk mögött, és semmi nyoma nem marad vándorutunknak, csak a füstszag emléke és valami sejtelem, hogy valaha könnybe borult a szemünk.
Nem hittem volna, hogy valaha is hiányozni fog az, hogy amiatt nyafogok, mert nem akarok a koliba visszamenni. Na jó, nem az mondom, hogy hiányzik a koli, mert végül is csak tegnap költöztem ki, és óriási kő esett le a szívemről, meg felüdülés volt visszaadni a kulcsomat, meg utoljára kilépni azon a hülye ajtón, és soha többé nem kell visszamennem, találkoznom velük, a konyhában idegbajt kapnom, várni a mosógépre stb... de na... egy évet mégis lehúztam ott.
Tulajdonképpen nem is a koli hiányzik, mert hogy is hiányozhatna olyasvalami, ami miatt konkrétan szenvedtem és idegbajt kaptam, az egyetem hiányzik, hogy megint itthon vagyok és nem történik semmi. Ott mindig történt valami... mert ha nem, akkor tudtam aludni... itt meg, akkor nem alszom, ha kell csinálni valamit... na jó dolgom lenne, de aj :D mindegy. Hétvégén megyek Tatára, mert ott lesznek Viktorék, meg lesz Víz, zene, virág és azon tavaly voltam, és az nem volt jó, de most remélem jó lesz.
Holnap ki akarok ülni a partra, olvasni akarok és napozni. El akarok tűnni a világ elől, mert nem vagyok kíváncsi a sok "boldog szülinapot!"-ra olyan emberektől, akik még komolyan se gondolják, mert csak látják, és na akkor írjunk...
Akarok venni végre egy fényképezőt, mert reményt nem látok, hogy Apu kiadja a kezéből, így muszáj lesz. Már ki is néztem, már csak ellent kell mondanom magamnak és gyűjteni. Jessz :D
Ő, most mosok, meg pakolászok egész nap, hogy legyen valami hasznom is a világ felé, de már most unom a nyarat... soha nem vártam, és soha nem is szerettem, ami azért érdekes, mert elvileg nyári gyerek vagyok és a nyári gyerekek oda meg vissza vannak a tudattól, hogy mindenki együtt izzad, nem lehet semmit csinálni a hőségtől, az emberszag csak úgy terjeng a zárt terekben, a nyílt terekben meg meghalsz a levegőtlenségtől és a melegtől. Jó, persze nyár van juhú, nem kell semmit csinálni, juhú... meg lehet tespedni a napon juhú meg strandra menni, juhú...
Utálom a közös izzadást, a felgyülemlett testszagot, a hőséget és az állott levegőt, a strandokat. A művizet, a gyerekek sikongatását, meg, hogy félteni kell a cuccod az emberektől, meg az öregasszonyokat, akik picsognak a hülye rózsás sapkájukban a "játszós" medencében, mert ők úszni akarnak és vizes lesz a hajuk attól, ha félretetted minden undorodat és egy kicsit jól érzed magad mondjuk egy labdával....
Mindegy, hagyjuk is... nyár van nyár, röpke lepke száll virágra... :) csak volt nekem jó nyaram is (2009, 2011) :D ez már csak ilyen... nem baj, mindjárt végez kedves Rosencrantz a vizsgáival és akkor belecsapunk a pesti éjszakai életbe :)
Honnan lehet tudni, hogy mennyi a túl sok? Túl sok, túl hamar. Túl sok információ, túl sok móka, túl sok szerelem, túl sok elvárás. És mikor jön el az, hogy túl sok elviselni?
Túl vagyok az első igazi egyetemi évemen. Mit értem el? Semmit. Túl sokat akartam, túl hamar.
Csődöt mondtam? Nem hiszem, csak itt állok egy évnyi egyetem után és megint és újra egyedül fogom tölteni a szülinapomat. És megint semmi nem fog történni... pompás... remek...
Mindegy. Kicsit sötét van és kicsit messze a part és kicsit egyedül vagyok. Mindegy. Jó így nekem, mert mindig is így volt. 20 éves leszek két nap múlva, a nyár közepén, az év kellős közepén és mire megyek vele? Semmire, csak ezentúl azt kell mondanom, hogy 20 éves vagyok.
Megvan a jogsim, elég menő átlaggal végeztem, és azon felül, hogy okos vagyok még szép is... és pompás kedvem van... juhé...
á nem is írok inkább többet, mert teljesen kiborulok.
hazaköltöztem, de nem érzem magam itthon...
változzunk álommá
ha sokszor kimondod, úgy lesz.
elvileg.
pont ezért utálom a szülinapomat.... mert mindenki más szülinapja olyankor van, amikor mindenki ráér és történik valami és jó lesz én meg egymagamban leszek és vagyok
írok, mindjárt, csak már nyár van, és nem terpeszkedhet itt a tavaszi kollekció
akarok írni
a vizsgákról
a koliról
az évről
a történésekről
vagy szimplán csak magamról vagy ami eszembe jut
Nekem Pepsi, Neki Coca, Nekem cipő, Neki csuka. Nekem, ha felszed, Neki, ha lead Nekem a gyros, Neki a kebab.
Neki jéggel, Nekem Jager, Neki tonic, Nekem nem kell! Neki, ha józan, Nekem, ha részeg, Neki, ha lassan, Nekem, ha szétszed. Nekem búza, Neki barna, Neki jóga, Nekem torna. Nekem a haja, Neki a szemem,
Neki, ha rám ül, Nekem, ha fekszem. Neki herba, Nekem csalán, Nekem biztos, Neki talán. Neki, ha kemény, Nekem, ha puha. Nekem ő mindig, Neki én soha.
én annyira, de annyira imádom az esőt. amikor dörög és villámlik és szakad és az emberek hisztiznek, én akkor vagyok boldog :) imádom.
az eső gyermeke vagyok.
az eső mindent elmos.
az eső boldoggá tesz.
az eső átmossa a lelked.
az eső után pompás illat van.
az eső megnyugtat.
az eső elaltat.
az eső izgalmas
az eső gyermeke vagyok.
a meleg az én ősi ellenségem, amikor megmozdulsz és meghalsz. a meleg csak akkor jó, amikor jól esik, és nem kell semmit csinálnod.
de nekem most kell. mert ilyen az egyetem. de szeretem az egyetemet, amikor visszajövök és átsétálok a campuson, és egy emberke fecskében a fűben napozik. szeretem ezt a retkes kis helyet.
Mindannyian úgy rombolunk az életben, mint elefánt a porcelánboltban. Egy törés itt, egy horzsolás ott. Kárt teszünk magunkban, és másokban is. A nehéz az, hogy próbálunk rájönni, hogyan kezeljük a sérülést, amit okoztunk, vagy amit nekünk okoztak. Néha a sérülés váratlanul ér minket. Néha azt hisszük, hogy helyrehozhatjuk a kárt. De néha úgy ér minket a sérülés, hogy nem is látjuk előre.
Felkelsz, azt hiszed minden rendben. Elmész órára, ebédelsz, alszol, készülődsz és elindulsz. Aztán rájössz, hogy még sincs minden rendben. Egy telefonhívás és minden rád szakad. Az elmúlt évek, az elmúlt hónapok, hetek. Olyan dolgok jutnak eszedbe, olyan dolgok jönnek elő, olyan sebek szakadnak fel, amiket azt hittél elfelejtettél. Aztán ezek összekapcsolódnak azokkal az emlékekkel, amiket tudod, hogy soha nem fogsz elfelejteni. És elkezdesz haragudni. Gonosz, rossz dolgokra, csúnya dolgokra gondolni. Közben reménykedsz, hogy elmúlik, és csak túlreagálod. Elfelejteni nem tudod, ne is akard, mert mindenhol ott van. A sérülések az évek során heget hagynak rajtad, benned. Ezek a hegek emlékeztetnek arra, hogy éltél. De néhány heg mélyebb, könnyebben felszakad. Elmész egy szobor mellett, eszedbe jut egy dátum, boltba mész, meglátsz egy macskát, sms-t olvasol, eszedbe jut, hogy mennyi minden van, ami rávert egy óriási nagy kalapáccsal a szívedre, lelkedre... és rájössz, hogy a hajdan csodás, óriási, tiszta lelked mára nem lett más, mint egy puzzle, egy sötét és hiányos puzzle.
Sokan hozzájárultak a lelked szétszedéséhez, de a legnagyobb mértékben azok szednek el belőle, akiket a legjobban szeretsz. A legjobb barátnőd, és az az ember, akiről azt hiszed, hogy életed szerelme.
Eljössz abból a környezetből, ahol szerezted a sérülést, elmenekülsz. Nem akarsz ott lenni. Változás, azt hiszed ez kell neked. Nem mered letépni a tapaszt. Pedig, meg kell tenni.
Vonulj el! Fuss el! Bújj el a világ elől, egy rétre, egy térre, egy ház mögé, a szobádba. Mindig van olyan hely, ahol biztonságban érzed magad még akkor is, amikor mindenhol máshol azt gondolod, hogy vége a világnak. Menj el, tépd le a tapaszt és gondold át, mi a jó! Próbálj rájönni az okára, a megoldásra. Lehet, hogy fáj, de meg kell tenned.
Aztán, amikor megvan, ne engedd el!
Ha már nincs egyben a lelked, legalább maradjon meg a látszat.
A sérüléseket ott hordozod magadban. Van, amikor rosszabb lesz attól, hogy sosem múlnak el, de van, amikor segítenek, hogy túllépj. Megoldást adnak a problémádra, segítenek, hogy gyorsabban gyógyuljanak a frissebb sebek.
Mindenki sérült, úgy látszik. Csak van, aki jobban, mint mások. Gyerekkorunk óta cipeljünk a sérüléseinket. Aztán felnőttként visszaadunk mindent, amit kaptunk. És persze mindannyiunk okozunk sérüléseket. És aztán minden erőnkkel megpróbáljuk megmenteni, ami még menthető.
tavasz. szeretem a tavaszt. néha. mondjuk nem néha, mert a tavasz jó és ha igazán a kedvemben akar járni, akkor napsütéses, madárcsicsergős 23 fokos, esős tavaszt csinál magából :D
egy dolog miatt nem szeretem a tavaszt... elmúlt a tél :(
nem tudom, hogy mennyire ismeritek azt az érzést, amikor reggel felkeltek és éreztek valamit, hogy nincs rendben. aztán csak teszitek a dolgokat, próbáljátok elfelejteni, elnyomni a dolgokat, de a nap végére, mikor leülsz filmet, sorozatot stb. nézni, csinálni megtámad az egy nap alatt felhalmozódott érzés. és olyan erősen nyom a földre, hogy próbálsz kiutat keresni, fűszálakba kapaszkodsz, de aztán rá kell jönnöd, hogy veszett ügy.
na, velem pont ez van ma. hiányzik ez a kis nyuszi, és ma felkeltem, és beszéltünk egy órát, és aztán főztem, meg sütöttem, meg kutyáztam, meg macskáztam, meg pakoltam, csak most levittem a blökit, és úgy terveztem, hogy felhívom, hátha segít valamit, eddig kicsit bevált, de fennhagytam a telefonom a lakásban, így sakk mattot kaptam az hiányérzettől, és elindult a terv.
mondom a tervet:
kedves Attilánk felpattan egy vonatra, én is felpattanok egy vonatra, félúton, azaz Hatvannál lepattanunk és ott találkozunk. hát hogy tovább hogy lett volna, azt helyben találtam volna ki, de nem kellett volna aggódni, megoldottam volna... ha az a volna ne lett volna... mert van... Miskolcról semmiféle jármű nem megy Hatvanra, amire fel- majd lepattanhatott volna és még normális (tehát hajnal egy óra előtt) időben odaért volna. így ez bukó, és szar, hiányzik... :(
nem azt mondom, hogy olyan, mint, amikor ténylegesen nem láttam, mert most kb. ingyen telefonálunk, és beszél velem, és kacag a gyöngyöző babakacajával, amit én úúgy szeretek, de akkor is, aj :( üres... hiány... sötétség...
A hegymászókat lefotózzák a hegy tetején. Mosolyognak, izgatottak, győzedelmesek. Útközben nincs fotózás, mert ki kíváncsi az előzményekre? Lökjük magunkat, mert kell. Nem azért, mert tetszik. A könyörtelen mászást, a fájdalmat és kínt, hogy előre lépj... ezt senki nem fotózza le. Senki nem akar emlékezni erre. Csak a kilátás érdekes a végén. A lélegzetelállító pillanat a világ tetején. Emiatt mászunk. Ez megéri a fájdalmat. Ez benne a legjobb... ez mindent megér.
hát azt hiszem, hogy megtapasztalom milyen az az érzés, amiről mindenki áradozik és örül neki, és én eddig csak urban legend-nek tartottam. hogy miről is beszélek. hát izé... a szerelemről.
lehet, hogy másnak nyálas, és állandóan együtt lógós, csókolózós, ágyból ki nem kelős, napsütéses és tökéletes, de számomra elmebeteg telefonhívásos, kutyasétáltatós, esős, naplementés, szemétkedős, beszélős, ölelős és nyűglődős :D imádom. ez tesz boldoggá ez az egységes hülyeség, ami menő. mert ja :D zseniális :)
amikor elmész gimibe semmi mást nem hallasz, csakhogy majd amikor érettségizni fogsz, nem fog menni. mire érettségizni fogsz, komolyodj meg! az érettségi komoly!
aztán eljön az idő, amikor rájössz, hogy ez az érettségi? ekkor azt válaszolják, hogy az előrehozott az pite, várd ki a következő évet.
kivárod. eljön a következő év. mindenkitől azt hallod, hogy nem lesz elég, pedig Te tudod, hogy jó vagy. jön a ballagás, ahol ijesztgetnek, hogy az érettségi micsoda akadály az életben... ami mögött ott bujkál az a rohadék nagybetűs élet, ahol egyedül kell harcolnod a rémségei ellen.
érettségi? pite.
felvételi? sima ügy.
beletörődés? két nap.
nagy betűs élet? baromság.
az élet, soha nem lesz nagybetűs, mert mindenhol ugyanazt látod, tapasztalod... maximum csak továbbjutsz a következő pályára, ami egy fokkal nehezebb, mert gyorsabban jönnek a szörnyek, de te megoldod.
lehet, hogy vannak, akiknek könnyebben megy, vannak akiknek nehezebb, de megoldod. mert mindig van valahogy. és akkor is van a valahogy, amikor nincs... mert akkor az a valahogy... ez most hülyén hangzik.
az egyetem nem ijesztő.
nincs nagybetűs élet, nincsenek szörnyek.
akkor mi van? tudni akarod?
semmi. minden megy tovább úgy, ahogy eddig, csak kicsit másképp.
más a helyszín, mások az emberek. de megvagy. te ott vagy és élsz.
egy idő után felkelsz és várod, hogy mehess abba a közösségbe, amibe szinte nap mint nap vagy, mozogsz, élsz és létezel... olyan, mint egy osztály. kialakul az a társaság, akikkel mindennap együtt lógsz. aztán bejársz órákra, néha tanulsz, néha nem... mint a gimiben, aztán jönnek a vizsgák, amik persze, szopatósabbak mint a témazáró dolgozatok, de kérlek, engem Nagy Té nevelt és DéZé.... no, meg Ofcsi... felkészültem.
hogy szörnyek lennének? nem tagadom, de nem mások. csak következő szintre léptek, de mivel Te is fejlődsz, ezért nem változik a kialakult helyzet... csak rá kell jönnöd, hogy pöttyös labda helyett már tudsz tüzes labdát is rájuk küldeni... ami néha nehéz, mert nem akarod, pedig szükség lenne rá...
mindig van probléma, és mindig veled történik, sose mással. Te leszel az, aki sántít egy gólyatábor után, te leszel az, aki azt hiszi, tudja irányítani az életét, te leszel az, aki azt hiszi nem bukhat meg semmiből, te leszel az, aki allergiás lesz a penicillinre, te leszel az, akinek negyven percen keresztül vérzik az orra, te leszel az, aki a vizsgák végén rájön, ha tanult volna - mivel okos- ezért nem így végzett volna, te leszel az, aki három hétig szenvedsz egy pasi miatt, mire rájössz, hogy kell neked, te leszel az, aki közel másfél hónapig hatalmi harcot vívsz, majd rájössz, hogy nem éri meg és nincs is szükséged végre valahol a hatalom megszerzésére, te leszel az, aki megteszel mindent, hogy szeressenek, odaadod tested-lelked, de fölöslegesen, te leszel az, aki bulit szervezel egy olyan embernek, aki talán meg sem érdemli, te leszel az, aki bőg az utcán, te leszel az, akit a pultos fiú küld haza, hogy ne csinálj magadból hülyét és te leszel az, aki szenved, mert hülyét akar magából csinálni.
nem más lesz az, hanem Te! nem mással történik meg, hanem veled. hiába kérdezed, hogy miért pont te, az lesz a válasz, hogy mert te vagy az, akinek ezt kitaláltuk.
a bölcsi, ahonnan első nap hazamész és kifogásolod, hogy milyen nagy kanállal kell saját magad enned, az ovi, ahol fejbe rúgsz egy lányt, mert meg akarod védeni a bátyádtól, az általános, ahol az osztályodat ki nem állhatod, és bandaháborúba keveredsz, a gimi, ahol, azt hajtogatják, hogy lesz ez még így se, az egyetem, ahol hülyét csinálsz magadból állandóan... mind mind neked rakták össze. neked találták ki. ez a te saját sims játékod. nem tudsz ellene tenni, mert ha egyszer rendbe hozol valamit, valami más tönkremegy. tökmindegy, hogy épp a bölcsiben, az oviban, az általánosban, a gimiben, az egyetemen vagy a munkahelyeden élsz és létezel, mivel, te maradsz, ezért megy veled, és ott van. veled együtt fejlődik, változik. történik.
Mind emlékszünk arra, amikor kiskorunkban megharaptunk egy másik gyereket a játszótéren. Az óvónő azt mondta, kérjünk bocsánatot, és kértünk is, de nem őszintén. Mert az, akit megharaptunk, meg is érdemelte. De ahogy idősebbek leszünk, a bajt helyrehozni nem olyan egyszerű. Ha kinősz a homokozóból, nem mondhatod csak úgy. Úgy is kell gondolnod. Persze, amikor orvosok leszünk, a "sajnálom" nem egy egyszerű szó. Vagy azt jelenti, hogy meghalsz és nem segíthetek, vagy azt jelenti, hogy nagyon fog fájni. Orvosként nem csinálhatjuk vissza a hibáinkat, és ritkán bocsátunk meg magunknak értük. Ez a mesterséggel jár. De emberként mindig jobban akarjuk csinálni, jobbak akarunk lenni. Jóvátenni a rosszat, akkor is, ha lehetetlennek tűnik. Persze a "sajnálommal" nincs mindig vége. Talán mert túl sok mindenre használjuk. Fegyvernek. Kifogásnak. De ha tényleg sajnáljuk, ha jókor mondjuk ki, ha úgy is gondoljuk, akkor megteszi. Ha tettekkel mondjuk el, amit szavakkal nem tudunk. Ha jókor mondjuk, a "sajnálom" tökéletes. Ha jókor mondjuk, a "sajnálom" maga a megváltás.
holnap vége lesz a választásoknak, végre.
szörnyű volt ez a hét :/
nincs több előadásom! mindent előadtam, mindenen túl vagyok, és most kedvem is van tanulni, ezért azon gondolkoztam, hogy elkezdem olvasni a régi magyarra a vázlatot... beteg.. :D
fáradt vagyok. talán boldog. sötét és sérült, még mindig, de most talán oké néhány dolog.
jövő héten jönne ka választások, vannak aggodalmaim.
de fáradt vagyok.
belekóstoltam a HÖT életébe, tetszik, nagyon is, de az én csapatommal, ezzel a csapattal, mert szeretem őket, tanulok, ők tanítanak, és hozzáértőek.
most itthon vagyok.
és fáradt vagyok.
de itt a tavasz, ma 20 fok volt.
szeretem a tavaszt, mert olyan felhő érzést kelt :)
Én, Bányai Cseperke, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának újdonsült hallgatója, ünnepélyesen fogadom, hogy a tábor után épségben hazajutok. Hitemet, bátorságomat és ifjúságom becsületét megőrzöm. Csak annyit iszom, amennyi szükséges. Az egyetemi közösség bizalmáért mindent elkövetek. Ígérem, hogy a sört soha nem iszom melegen. A szerelemből soha nem lesz elegem. A rám váró veszélyekkel bölcsész módra szembeszállok. Teljes szívemből fogadom, hogy Pázmányos létemhez méltóan büszkén élek és viselkedem. Karunk hagyományait megtartom és továbbviszem. Minden segítségre szorulót felkarolok. Isten engem úgy segélyjen!
így lettem pázmányos és szeretem. már akkor szerettem, most még jobban. szeretem Piliscsabát, szeretem a Pázmányt, szeretem a HK-t mindent, ami vele együtt jár. és én megtartom, amit megfogadtam.
nos, miután így kiüvöltöttem magamból a feszültséget, kéne valami okosat írni. nem tudom miről kéne. semmi már nem jut eszembe csak fecsegés :)
fecsegés a teáról, a koleszról, a kilátásról meg az egyetemről. a problémákról, a telefonról, az emberekről és az előadásokról.
a családról, a pénzről, a barátokról és a környezetről.
nincs kedvem fecsegni.
semmi mást nem akarok csak aludni. mert fáradt vagyok. testileg, lelkileg, fizikailag.
hétfőn volt életem első höt gyűlése, részt veszek a politikában, én... poén. úgy hogy az ellenzékben vannak barátaim.... zsír.
nem szeretek Svájc lenni, néha nagyon nem.
de most álmos vagyok, és nincs kedvem fecsegni, sem okosságokat írni.
csak annyit írok, hogy: talán szeretünk szenvedni, talán belénk van programozva. Mert enélkül talán nem éreznénk, hogy vagyunk. Hogy is mondják? Miért csapkodom magam ostorral? Mert annyira eszméletlenül jó, amikor abbahagyom.
most ez a hitvallásom. vagy ilyesmi. hagyjuk, kezdek fecsegni és nincs erőm fecsegni.
első nap.
és csak annyi, hogy szeretem a Szabó Gábort, a Fekete Gyulát (KipuGyula:)) a Vető Danit, a Mészáros Mátét, a Varga Zsomát, a Mucsi Viktort és természetesen Rosencrantzot :)
amúgy az egész nap szívás volt... mm a vége...
.jpg)