azért néha jó lenne csak úgy lenni
mosolyogni.
nevetni.
esik a hó.
hideg van.
azt szeretem.
mosolygok,
és nevetek.
néha jó régi dolgokat nézni.
feketén.
fehéren.
a legjobb kapusnak lenni.
mosolygok,
meg nevetek.
néha jó szombaton hangosan énekelni.
pálinkát inni.
kártyázni.
fiúknak főzni.
mosolygok,
talán nevetek.
néha jó pszichoanalízist olvasni.
slam poetryt szervezni.
forró csokit inni.
előadáson megnevettetni.
mosolygok,
most nevetek.
néha jó boldogságot csempészni.
órán ülni.
falevelet rugdosni.
dartsozni.
táncolni.
plüsspandát örökbe fogadni.
mosolygok,
még nevetek.
néha jó a többes szám éjjel.
gyertyát gyújtani.
teát főzni.
puha zoknit húzni.
bevackolva sorozatot nézni.
összebújni.
kézen fogva hóesésben csókolózni.
mosolygok,
de nem nevetek.
Kényszeredett biccentéssel üdvözöltek. Nekik is az volt az érzésük, hogy az élet pillanatnyilag nem felel meg a józan ész követelményeinek. (...) Csak az juthatott be a mennybe, aki előbb apróra beszámolt róla, hogyan élt az üzleti lehetőségekkel, amelyeket Isten, az ő angyalainak útján, a földön kínált neki. Egész nap csak az hallatszott minden egyes fülkéből, amint a szakemberek a végsőkig elnyűtten mondogatják mindazoknak, akik ezt a lehetőséget is elszalasztották, azt is: - Maga már megint lekéste a csatlakozást.
Vesztesnek lenni.
Tudom.
Ott vagyok.
Akkor is, ha nem.
De ott vagyok.
Ott élek.
Fáj a lelkem.
Taposnak rajta.
Menetelnek rajta.
Föl s alá.
Törik.
Zúzzák.
Ragasztják, hogy újra összeroppantsák.
Most ennyi.
És már ősz van.
Nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a gonosz fölött. Csak az angyaloknak is úgy kellene szerveződniük, mint a maffiának.
"...tudom, hogy nem kéne telefonálnom, de most nem vagyok valami jó állapotban és éppen azon tűnődtem, hogy emlékszel-e az Ilyenek voltunkra, amikor Kate és Hubble szakítottak, mert Hubble barátai viccelődtek, röhögcséltek és akkor halt meg az elnök, és Katey kiabált velük, Hubble meg dühös lett és ment volna Hollywoodba, és Katey persze nem bírta ezt, és Hubble szakított vele, Kate pedig állatira kiborult és felhívta Hubble-t, és megkérte menjen át hozzá és üldögéljen vele, mert ő volt a legjobb barátja, és szüksége volt a legjobb barátjára, és Hubble átment...és...és egész éjjel beszélgettek, majd elmentek Hollywoodba, ami egy katasztrófa volt, de jól indult, azzal a hajóval meg a... meg a... könyvpakolással. Sokszor láttam ezt a filmet, úgyhogy ha nem emlékszel a könyvpakolás jelenetre, akkor ne érezd magad hülyének vagy ilyesmi, és csak azért jutott eszembe, mert éppen itthon vagyok és...szóval én...öhm...kérlek gyere át mert...kérlek nagyon szeretnélek látni és beszélni veled...és... kérlek gyere át! Könyörgök! Gyere......Uramatyám!...
Annyira sajnálom, Luke! Soha többé nem teszek veled ilyet. Sikerült porig aláznom magam. Rosszul voltam és tudtam, ha felhívlak átjössz, de nem lett volna szabad. ---Semmi baj!--- De igen, igen baj, mert én nem vagyok ilyen lány. Nem vagyok olyan, aki sír és összeomlik és felhívja az ex-barátját, hogy jöjjön át és mentse meg. Köszönöm szépen, hogy átjöttél és, hogy betörted az ajtót! Nagyszerű pasi vagy, hogy megtetted. ---Ez micsoda?--- A kazetta az üzenetrögzítődből. ---Az én rögzítőmből?--- Ez az utolsó őrültség, amit el kellett viselned tőlem, esküszöm. Szeretném, ha tudnád, hallottam, hogy azt mondtad kiszállsz. Felfogtam és tiszteletben tartom...mostantól ---Rendben--- Most már menj! Hideg van! Elleszek!"
ennél többet most nem akarok mondani. holnap indulok gt-be....ott is el kell lennem.
Az emberek valamilyen érthetetlen oknál fogva szeretik, ha olvasmányaikban műkedvelő badarságokat mesélnek arról, amit ők személyes tapasztalataik alapján jól ismernek.
Megint szavakat fogok írni.
Mert megint olyan történt, amit szavakkal lehet csak kifejezni, mondatokkal nem.
Péntek.
Utolsó munkanap.
Tíz óra.
Közterület felügyelet.
Meglepi.
Holnap.
Kutyák.
Magasságmérő apunak.
Mindent eldobni.
Beépíti a kocsiba.
Csillogó szemek.
Kisgyerek karácsonykor.
Zene.
Takarítás.
Gyűrűk ura.
Maraton.
Vien.
Popcorn.
Chips.
Tea.
Alvás.
Még mindig mennek.
Negyven percig fejezik be.
Nyolcra jönnek értem.
Kilenctől háromnegyed hétig.
Nyolc.
Kutyák.
Fáj a pocim.
Terasz.
Ajtó.
Nap.
Bikini.
Ebéd.
Apu.
Pálinkás vaníliás fagyi.
Mert ez menő.
Napsugár.
Meleg.
Medence.
Fotel.
Sütkérezés.
Napvége.
Etetés.
Aludni kéne.
Megint.
36 órája ébren.
Vége.
Fürdök. Alszom.
Első szabály. Ne használjunk pontosvesszőt! A pontosvesszők transzvesztita hermafroditák, amik az égvilágon semmit nem jelentenek. Mindössze azt jelzik, hogy leírójuk járt egyetemre.
Ha vége szakad valaminek, akár rossz volt az, akár jó, mindenképpen űr marad a helyén. Ha rossz volt, az űr magától is megtelik. Ha jó, akkor csak úgy lehet megszüntetni, ha a helyébe az ember valami jobbat talál.
Űr? Az van.
Jó? Valahol az is.
Rossz? Az is van.
Majd megtelik.
Tele lesz. És megnyugszom.
Azt hiszem tényleg így lesz.
Tervem az van.
Vodka van benne.
És semmi más.
Semmi.
Tényleg.
Vodka.
Meg csevej.
Sok beszéd kell.
Kommunikáció.
Mert az fontos.
A kommunikáció fontos.
Ha az nincs, akkor űr van, ami magától megtelik.
Mert jelenleg ilyen űr van az életemben.
De valahogy az sem telik meg.
Csak méreggel.
Dühvel.
Csalódással.
Meg üvegszilánkokkal és lélekdarabokkal.
De nem is erről akartam írni.
Itt össze vissza beszélek.
A lényeg, hogy ma hangosan kacagtam.
Jót kacagtam. Igazán szívből jövő kacaj volt.
Apukám miatt. Elmondtam neki, hogy milyen ajándékot kap tőlem és olyan volt, mint egy kisgyerek karácsonykor, amikor azt kapja, amit kért. Cuki volt és jót kacagtam.
Szeretek jót kacagni.
Ritkán van ilyen.
De kacagni, azt igazán szeretek.
Telíti az űrt.
Mindig józanul tedd azt, amit részegen ígértél! Ebből majd megtanulod, hogy ne jártasd a szádat!
Emlékeznek még a gyermekkori tündérmesékre? Az életről szőtt álomképre? A fehér ruhára, és hogy az ifjú herceg eljön és megszöktet minket a lován a kastélyába. Az ágyban fekve esténként csukott szemmel tökéletesen hittünk a megvalósulásában. A mikulás, a fogtündér, a királyfi, szinte tapintani tudtuk volna őket. De végül felnövünk, egy nap kinyitjuk a szemünket és a tündérmese szertefoszlik. Annál keresünk vigaszt, akiben megbízunk. De a lényeg az, hogy nehéz végleg elereszteni azt a bizonyos tündérmesét. Mert mindenkiben ott lapul legalább egy parányi kis szikrája a hitnek és reménynek, hogy ha egy nap kinyitjuk a szemünket, akkor egy nap minden valóra válik.
Nem tudom miért gondolok most a tündérmesékre, mert most nincsen egy csepp tündérmese-adalék sem az életemben. Az életem megint kezd sötét lenni. Megy el a nap, borul be az ég ilyesmi.
Nem értem miért.
Talán mert egyedül szenvedek Tatabányán.
A legjobb barátnőmmel nem tudom mi van, mert nem tudunk normálisan kommunikálni, mert sosem ér rá.
A másik meg Németországban van, és már kezd elegem lenni, hogy nem tudunk se találkozni, se telefonálni.
A harmadik meg Balatonozik, meg Olaszországozik, meg nőzik.
És most így ennyi.
Nem tudom mit akartam.
Nem tudom mit akarok.
Nem tudom mit fogok akarni.
Egy dolgot tudok.
Kéne megint valami, amitől olyan leszek mint legutóbb...
Friss és üde.
De nincs semmi okom, ami miatt ez így lenne.
Nincs indíték.
Nincs illúzió.
Nincs kép.
Se kicsi, se nagy.
Mese?
Mese az van.
Valahol kell, hogy legyen.
Mert ha nincs, én sem lennék.
Én az unikornis.
Mese.
Mese az kell.
Boldogság?
Valahol a köd mögött ott húzódik.
A nap végén a hit mókássá válik. Ott bukkan föl, ahol nem számítunk rá. Mintha egy nap rájönnénk, hogy a tündérmese egy kicsit más, mint amilyenről álmodtunk. A kastély… hát… nem is annyira kastély. És a boldogan éltek míg meg nem haltak nem is fontos, csak az hogy most boldogok. Mert néha egy évezredben az emberek meglephetnek. És néhanapján pár embertől még a lélegzeted is elakad.
"Mikor tekintetünk összeért, éreztem, hogy elsápadok. Furcsa rettegés kerített hatalmába. Tudtam, hogy szemtől szembe kerültem valakivel, kinek puszta egyénisége annyira igéző volt, hogyha engedek neki, lebírja egész valómat, egész lelkemet, sőt egész művészetemet is. Külső befolyást sohase tűrtem életemben. Te is tudod, Harry, mennyire független vagyok természetemtől fogva. Mindig magam ura voltam, legalább addig, míg nem találkoztam Dorian Grayjel. Aztán - de nem tudom, hogy magyarázzam meg neked - mintha valami azt súgta volna, hogy örvény peremén állok. Az a különös érzésem támadt, hogy a Végzet még ritka gyönyöröket és ritka bánatokat tartogat számomra. Félni kezdtem, és sarkon fordultam, hogy kimenjek a teremből. Nem a lelkiismeret unszolt erre, csak a gyávaság. Nem is nagyon dicsekszem vele, hogy megpróbáltam megszökni."
Azt hiszem kezdek én lenni.
Ami azért jó, mert az egészséges.
Mondjuk Cseperkének lenni, nem túlságosan életbiztosítás.
De jobb, mint a semmi.
Vagy valaki másnak lenni.
Amúgy, eléggé jó embereket gyűjtöttem magam köré.
De tényleg.
Szeretem őket.
Nagyon.
Persze vannak gonosz emberek is a földön, de ők semmit nem érdemelnek tőlem.
Se tiszteletet, se semmit.
De ez negatív. Kéne lennie a mondanivalómnak valami értéke.
De most nincs.
Nem azért, mert üres vagyok. Sötét és sérült.
Mert az mindig vagyok.
Ezért van sok mondanivalóm.
De most inkább azt hiszem csak csacsogok.
Mert most vidám és üde vagyok.
Vidám és üde Cseperke.
Egy kicsit ijesztő is.
Mert most tényleg tök egyedül vagyok.
A két legjobb barátnőm külföldön van.
Az egyik legjobb barátom meg a Hemü, ő meg budai.
Na, jó kimondom: most boldog vagyok.
Pedig semmi nem változott.
Egyedül vagyok.
Tatabányán.
Dolgozom.
Alszom.
Olvasok.
De mégis valahogy más.
Ja, az idézet akkor hogy jön ide. Higgyétek el, ide tartozik. Van egy Dorian Grayem, de egyszerűen nem kell. Mármint kéne, de mégse. Elég paradox jelenség. De a lényeg, hogy van egy Dorianam, megérdemli, hogy az legyen, mert tényleg. Csak kéne már valaki, aki a Michael Tollandom is lenne.... mert már igazán hiányzik. Az összebújvaalvás, meg a röhögünkazágybanmertcsak, meg a bocsmanemtudunktalálkozni,mertMike-kal vagyok.... nagyon kéne. Tényleg. De valahogy mégsem kéne. Mert attól még, hogy remek barátnőalapanyag vagyok, annyira nem vagyok jó ezekben a dolgokban. Sőt, a világ nem akarja, hogy egy párkapcsolatban boldog legyek... hiába, szép pofi, rossz karma.
Amúgy meg imádom a kerti partykat, jó cuccok, persze, ha jó a hely és a társaság... :D de a 19.-i buli az zseniális volt. Meg Szatmárcseke, ének-tánc-zene-csacsogás.
"A hercegnő fejét rázta.
- Én hiszek az emberi fajtában - kiáltotta.
- Ami csak azt jelképezi, hogy a törtetőké a világ.
- Övé a fejlődés.
- Engem a visszafejlődés jobban érdekel.
- És mi a művészet?
- Betegség.
- A szerelem?
- Káprázat.
- A vallás?
- Divatos pótszer, a hit helyett.
- Te hitetlen.
- Dehogy. A Hitetlenség a Hit kezdete.
- Mi vagy te tulajdonképpen?
- Meghatározni annyi, mint korlátozni.
- Adj egy kivezető fonalat.
- Inkább elvágom a kivezető fonalat. Különben eltévedsz az útvesztőben."
Egy régi mondás szerint senki sem választhatja meg a családját. Elfogadjuk, amit a sors adott. És, tetszik, vagy sem, szeretjük őket, vagy sem, megértjük őket, vagy sem, megbirkózunk vele. Egy másik ősrégi mondás szerint a család, amibe születtünk csak afféle kiindulási pont. Etetnek, öltöztetnek, és vigyáznak ránk, amíg készen nem állunk arra, hogy kilépjünk a való világba és megtaláljuk a magunk törzsét.
Boldog szülinapot Kepike!
Boldogság.
Fény.
Üdeség.
Most nincs se sötétség, se sérülés, csak a friss és üde boldogság.
Ez vesz körbe, mint valami lágy tavaszi szellő.
Körül lengedez, felemel, magához ölel.
Megtaláltam a törzsemet.
Jó sok időbe telt.
Jó sok sírás árán.
Sok egyedül átrágott éjbe.
Megtaláltam a saját kis törzsemet.
Sokféle.
Sokfajta.
Másmilyen.
Csodálatos és rémisztő.
Olyan sokan vannak, hogy szinte hihetetlen.
És mind kap egy csücsköt. Mert megérdemlik.
Az egyik horgol, de kiflit ad.
A másik Bécsből jön hozzád.
A harmadik Sopronból.
A negyedik JimBean.
Az ötödik iker.
A hatodik éjfélkor felhív, mert az öcséd.
A hetedik éjfélkor sms-t küld, és mosollyal alszol el.
A nyolcadik nyolckor ébreszt az sms-sel és mosollyal indítja a napod.
A kilencedik sajnálkozik.
A tizedik meg kíváncsi kis oroszlán.
A tizenegyedik nem akarja megfogni.
A tizenkettedik meg leégett.
És a tizenharmadik meg a családod.
Tavaly egyedül ünnepeltem a szülinapom. Illetve nem egyedül a Miloval. Milo, hiányzol! Elmehettünk volna megint sétálni.
Idén huszonegyezni akartam. De helyette robogóval sárkányt röptettem, kiflit ettem és tejet ittam a Szabadság hídon, meglepetésbe csöppentem, kaptam tortát, megölelgettek, kaptam ünnepi ebédet, kaptam ajándékot, kaptam örömöt, kaptam szeretet, kaptam alkoholt, kaptam élmény, kaptam mókát.
Kellenek. Mind. Az összes.
Mert szeretem őket.
Az életnek nem olyan, a sírhoz vezető utazásnak kell lennie, ahol a lényeg, hogy csinosan, jó karban lévő testtel érkezzünk meg, hanem inkább olyannak, ahol sivító fékekkel, porfelhőt kavarva csúszunk be a célba, teljesen elhasználódva és kimerülve, s hangosan kiáltjuk: "Hű, micsoda menet volt!"
Talán szeretünk szenvedni. Talán belénk van programozva, mert enélkül – nem is tudom – talán nem éreznénk, hogy vagyunk. Hogy is mondják? Miért csapkodom magamat ostorral? Mert olyan eszméletlenül jó, amikor abbahagyom.
akarod, de nem jön.
akarod, de nincs.
akarod, de nem kell.
akarod, de néma.
akarod, de eltűnt.
akarod, de félsz.
akarod, de szenvedsz.
akarod, de bánt.
mosoly-fény-szellő-virág-csoki-csók-szeretet-szerelem-móka ez úgy igazán hiányzik.
a sírás, az már nem hiányzik.
a kacagás, az nagyon.
Pedig el tudnék szakadni bármitől, jó esetben
egy-két szóval elengedem a fényt is.
Halogatni kéne ezt, mert például az őszt
megírni könnyű. Olyankor bármihez hasonlítható
bármi. Vagy csak nekem mindenem. De most
tavasz van. Ilyenkor, jó esetben, mindig egy kicsit
viszem a régen kihízott nacim viszem a kelet-német származású macim ezernyi véglet közül a köztest viszem a Csokonai Vitéz Mihály Összest ott lesz az ágyam ahova fekszem elviszem alvókának egy-két régi ex-em viszem a barnát viszem a szőkét viszem a felhalmozott kapcsolati tőkét
viszem a tutit viszem a gagyit viszem az otthonkában utcára tett nagyit megannyi némán átbliccelt évet elviszem magammal a szentendrei HÉV-et viszem a Marcsit viszem a Karcsit elviszem Kenesétől Keszthelyig a Balcsit kicsit a nyarat kicsit a telet viszem a mindörökké-Moszkva- Moszkva teret
apuka titkát anyuka aranyát elviszem magammal a Bácskát meg a Baranyát viszem a bölcsit viszem a temetőt viszem a csokoládé- barna bőrű szeretőm viszek egy búval bevetett földet viszem a pirosat a fehéret a zöldet elviszem ezt is elviszem azt is viszem a jófiút de elviszem a faszt is
viszem a bankot viszem a pálmát elviszem minden igaz magyar ember álmát viszek egy csontig lelakott testet viszont az nem kérdés hogy Buda helyett: Pestet viszek egy szívet viszek egy májat viszek egy kívül-belül lakhatatlan tájat naná hogy úgy van ahogy azt sejted: viszek egy lassú burján- zásnak indul sejtet
viszek egy csúnyán beszopott mesét viszem a legesleges- legutolsó esélyt ki tudja, lesz-e búcsúzni időm viszem a Duna-parton levetetett cipőm mit bánom úgyis elviszem lazán elviszem gond nélkül a hátamon a hazám aki ma büntet az holnap lövet viszek egy mindig vissza- visszahulló követ...
Valahogy így gondolkozom én is a szerelemről, teljesen irracionális, őrült, abszurd dolognak tartom, de elmondhatatlanul vágyom utána.
Darabok. Ebből állok most. Össze kéne raknom magam, de se segítségem nincs, se semmi. Nincs meg az összes darab, mert elvetettek néhányat.
Semmi nem segít. Nem lehetek egyedül, mert akkor azon gondolkozom, miért van az ami van, és mit rontottam el és mit tudnék tenni ellene. A válasz mindig ugyanaz: semmi. Üresség. Sötétség.
Tönkretették a tönkretehetetlent. Sebeket ejtettek rajtam, majd a földre nyomtak.
Csepi - világ 0:1
De ennyi volt. Végeztem a világgal. Nincs többé babusgatás, nincs többé naivitás, se szerelem. That's enough...
Szerintem az igazi szerelem megszünteti a halálfélelmet. Minden gyávaság abból származik, hogy nem szeretünk, vagy nem szeretünk jól. Egy igaz és bátor ember azért tud szembenézni a halállal, mint néhány orrszarvúvadász vagy Belmonte, aki igazán bátor, mert olyan szenvedélyesen szeretnek, hogy kizárják elméjükből a halált. Amíg az vissza nem tér mindenkihez. Egyszóval, nagyon jól kell szeretnie. Gondolkodjon ezen.
Egy olyan ember számára, aki tudja, mit akar, amúgy is kurva kevés idő áll rendelkezésére. Nem pazarolhatja arra, hogy ölbe tett kézzel próbálja megértetni magát a külvilággal.
Valószínűleg, ha lehetne még egy életem, akkor 1948 körül akarnék születni. Elsőnek 1940-et akartam írni, de háború, megtehetem, inkább kihagyom. Szóval, ez még belefér abba, hogy Hunter Thompson legyen a férjem, mert így csak 11 évvel lesz idősebb... imádom ezt az embert.
Öm, igen... szerintem csak ennyit akartam megosztani a nagyvilággal.... ami egy kicsit szánalmas, de ezután a nap után nem túl meglepő.
Amúgy meg tiramisut fogok csinálni valamikor, még a héten, a szünet végégig elolvasom (és nem KI tanuljátok már meg) az Egy magyar nábobot, a Politikai divatokat és az Asszonyt kísér - Istent kísért-et. Igen ez mind Jókai, és összesen 383+471+268 oldal, azaz 10 nap alatt 1122 oldal! Igen, most megyek és megölöm magam.... NEM VAGYOK NORMÁLIS TE JÓÓÓ ÉG. Mondjuk holnap úgyis bőrgyógyászatra kell mennem, ott kilövöm a nábobot.
…bele a fergeteges semmibe, ahol biztonságban vagyok, ahol elvegyülhetek, ahol csak egy vagyok az elmebetegek közt az Elmebetegek Királyságában.
Ahogy a zenész szüntelenül keresi a legszebb hangot, úgy várja a zene a világmindenségben, hogy valaki megszólaltassa.
Most egy rövidet akarok. Egy villanást az egészből és csak annyit mondani: Szép volt, igen, megcsináltátok! Felnőttetek és baromi jól áll. Ez az új stílus, zenei hangzás, legalább már Patrick is néz ki valahogy, sőt, ahogy ebben a klipben felöltöztették, a régi énetek elbújhat mellettetek... most tényleg.
zseniális az utolsó két szám, amit hallottam tőletek, az egyik a csengőhangom (my songs know...) és itt a másik:
Akik a legnagyobb mesterektől tanulnak bölcsen gondolkozni, azoknak általában a legritkább esetben jut az eszükbe olyasvalami, aminek hasznát vehetik.
Március 25. van és esik a hó. Most már én is kezdek megorrolni a hóra, pedig aztán én igazán kitartok mellette. Én vagyok a védőangyala, védőszentje, szerelme, legjobb barátja, de MÁRCIUS HUSZONÖTÖDIKÉN???? Ne már hó! Légyszi, csak értsd meg, hogy tavasz van, menj, pihend ki magad, majd decemberben találkozunk, esetleg novemberben.
Szünet van, és sok dolgom kéne, hogy legyen, az is van, de még annyira nem csináltam semmit, nem is akarok, fáradt vagyok és csak semmit tenni akarok... király most meg tüsszentés közben lefejeltem az ásványvizes flakont...remélem az államon lévő seb mellé monoklim is lesz.
Ma reggel kinyírták a lelkem. Kedves ciprusi barátunk adott házi feladatot, hogy nézzem meg az In Bruges-t és így kb. elvesztettem minden életkedvemet reggel, de amúgy jó film, csak nem az én vidám, törékeny, sérült lelkemnek való.
Jaaaaj és megcsináltuk életünk első PBK-s hepaját :D és zsír volt :D naaaagyon zsír :)
Ja és a mai nappal megszűnik a napi jelentés Belgiumból :( már most hiányzik... :D
Holnap meg fontos ember leszek és intézkedem mind a kolival, mind az új laptopommal kapcsolatban, meg megírom a pénzvisszaigénylő levelet is.... csak még finomítanom kell a szövegen...
A vörösbor fáj, de azt mondja: "Jó lenne élni!" Ha többet iszol, így szól: "Élni kell!" Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: "Élni fogsz!" És ez akkor is szép, ha nem igaz.
Nem tudta, hogy hová menjen, nem tudta, hogy hová tartozik. Hát a kályha mellé állt, egyedül. Szégyellte, hogy olyan gyáva és ügyetlen. A kályha mellől végtelen megvetéssel méregette ezt az egész analfabéta társaságot. Ha tudnák ezek, hogy ő mit tud. Tudta például, hogy az ember rendes hőmérséklete 37 fok, s akinek 40 fok láza van, az már alig menthető meg. Tudta, hogy van közönséges írás és gyorsírás. Tudta, hogy a kinin keserű, s az ipecacuana édes. Tudta azt is, hogy Amerikában most este van. Sok mindent tudott már. De ők nem tudták, hogy ő mindezt tudja.
elmúlt fél hét és itt ülök és nem a hajamat mosom vagy tanulok
nem használok vesszőt mert most így tetszik
boldog vagyok de talán mégsem
na jó de
vidám
kedves
aranyos
gonosz
sértő
szexi
szarkasztikus
érdekes
elmúlt fél hét és itt ülök és nem a szövegtant tanulom
Olvassa, amit írtam, az olvasás öröméért! Bármi egyebet talál benne, arról árulkodik, amit magával hozott az olvasáshoz.
Boldog - dünnyögtem, és próbáltam felfogni a szó jelentését. Ez is abba a kategóriába tartozik, ahová a Szerelem. Ezeket sosem értettem igazán. A legtöbb ember, aki szavakkal dolgozik, egy idő után már nem bízik meg bennük feltétel nélkül. Ezzel magam is így vagyok. Különösen az olyan nagy szavakkal, mint a Boldog, a Szerelem, az Őszinte és az Erős. Ezek nehezen megragadható, túlságosan is viszonylagos jelentésű szavak, ha az ember olyan durva, közönséges szavakkal veti össze őket, mint a Faszfej, a Piti és a Link. Ezeket azért vagyok képes fesztelenül használni, mert szikárak és egyértelműek. De a nagy szavak túl nyúlósak, ezért csak egy pap, vagy egy bolond képes hitelesen használni.
Nem azt mondom, hogy Hunter Thompson egy isten, hanem azt, hogy Hunter Thompson egy félisten. Igen, persze, ivott, drogozott, de azért kérem szépen, amikor megkérdezték régebben, ki a kedvenc újságíróm azonnal rávágtam, hogy Hunter S. Thompson. Hogy miért? Mert zseniális. A stílus, a hangulat, a szóhasználat, a kreativitás, a hitelesség, az írás. Egyszerűen imádom.
Most lehetne mondani, de hát a szinte a saját családja előtt lőtte le magát egy puskával, de Hamingwayt sem ítéljük el emiatt... attól még zseniális. És imádom. Jó, azt sem tagadhatjuk le, hogy szexi is volt...
Ja, amúgy azt akartam, hogy annyira boldog leszek, ha ránézek a blog kinézetére, szerintem annyira szívderítő látvány, és elsőnek úgy néz ki, mint egy boldog-békés-kiegyensúlyozott-kislány, de nem váháháháá ez a trükk.
Nem figyelek senkinek se a véleményére. Egyszerűen követem az érzéseim.
Nem a kétneműség szükséglete hozta létre a szerelmet, hanem a szerelem szükséglete bontotta két nemre az embert és állatot.
Itt a tavasz! Imádom, mindent imádok! Már hordhatom a bőrdzsekimet, meg az imádott vászoncipőimet. És a tavasszal együtt megjött minden. A társaság, a jó kedv, a madarak, a vadkacsák a szemközti tóra.
Jelen pillanatban pörgök mint a búgócsiga megállíthatatlanul és nem is akarok leállni. Be vagyok táblázva, rohangálok és itthon egyedül zenére ugrálok és táncolok takarítás közben, mert jól vagyok. Nagyon jól. Már a fél ötös kelés sem érdekel, az is én vagyok.
Mindennek örülök. A napsütésnek, az esőnek, a borult időnek, a madárcsicsergésnek, a nyitott ablaknak, a virágoknak. Mindjárt tulipán időszak van. Az emberek kedvesebbek, egyik nap egy fiút láttam a metróban, aki szinte az életét kockáztatta (na jó azért nem :D), mert egy bácsika éppen szállt fel a metróra, mikor az már csukta az ajtókat és a fiú odatette a lábát, majd a testével fogta az ajtót, hogy a bácsi fel tudjon szállni, és olyan jó ilyet látni.
Plusz ma a vonaton egy nagymama utazott három unokájával. A három kisgyerek egymás mellett ült a kettes ülésen, és annyira cukik voltak, szemben velük a nagymama, aki végig beszélgetett velük és annyira édesek voltak.
Ja és igen a zene még mindig jó! :D Olyan zenéket találtam, nem is tudok betelni velük...
Továbbá ez a nőnap is elég jól sikerült, amit lehetne érdekesnek is mondani, de minden kiderül idővel.
Az álmodó, aki tudja, hogy csak álmodik, félig ébren van már.
Mutass nekem egy hőst, és azonnal írok rá egy tragédiát!
Hős vagyok! Fitzgerald örült volna, ha találkozott volna velem, mert rólam egy tök jó tragédiát lehetne írni. Inkább tragikomédiát. Jókat röhögne rajta a közönség a függöny felemelkedésétől a leengedéséig. Persze közben azért néhányaknak megnyílna a könnycsatornája, már a kezdetektől - leginkább 7 éves koromtól - fogva, de inkább a kárörvendés, az együtt érző mosolygás és a felszabadult kacagás töltené meg a színházat a darab közben.
Én élvezném. Fellélegezve jönnék ki az előadás után, mosolyogva, képzeletben megveregetve Fitzgerald és a rendező meg a színészek vállát.
Más is élvezné, mert rájönnének, hogy mindig van rosszabb.
Jó, persze, nem a legrosszabb, de néha elég komikus módon válnak a dolgok fénylő, madárcsicsergésből, éjszakai, kopár fás környezetté. És amikor ilyen, akkor olyan, mintha soha nem lenne vége, mintha nem lehetne újra megint fény, virág, madárcsicsergés. Pedig de, csak ki kell várni, helyre kell tenni.
Túl kell élni ahhoz a Delta Force támadását, hogy Kornél ismét higgyen a társadalomban.
Jelenleg én nem hiszek benne. Régen levettem a kezemet az úgynevezett társadalomról, nem is vagyok vele egy és nem is akarok. Még nem.
Sötét és sérült, de asszem jól vagyok, csak a testem virul a lelkem kicsit halott.
Egy dolog annyira egyszerű, amennyire csak lehetséges, de semmivel sem egyszerűbb.
szívet melengető érzés az, mikor az egyik kedvenc sorozatodból az egyik kedvenc szereplőd szájából elhangzik az a néhány sor, ami ebben az országban csak nagyon kevesen ismernek fel, és Te köztük vagy, mert neked ez az egyik kedvenc idézeted, mert minden ott van, amit talán te is gondolsz! :)
We cross our bridges when we come to them and burn them behind us, with nothing to show for our progress except a memory of the smell of smoke, and a presumption that once our eyes watered. - Tom Stoppard
Gyakorta hiszik, hogy a pozitív gondolkodás a boldog, egészséges élet titka. Gyerekként azt mondják, mosolyogjunk és legyünk vidámak és vágjunk boldog képet. Felnőttként azt mondják, nézd a dolgok jó oldalát, állj pozitívan a dolgokhoz, és a poharat lásd félig telinek. Néha a valóság akadályt állít ahhoz, hogy eljátsszuk a boldogságot. Az egészséged elromolhat, a barátod megcsalhat. A barátaidban csalódhatsz. Ezekben a pillanatokban, mikor csak a valóság marad, csak le akarod ereszteni az álcád és a valódi, ijedt, boldogtalan önmagadat akarod adni.
Nem írok.
Nem nézek.
Nem kérek.
Nem remélek.
Nem érzek.
Nem félek.
Nem ismerek.
Nem tévedek.
Nem tudok.
mert
én alkotok
én látok.
én adok.
én vesztek.
én sejtek.
én hősködöm.
én tanulok.
én kutatok.
én létezem.
Mindannyian emlékszünk gyerekkorunk meséire. A cipő illet Hamupipőke lábára, a béka herceggé változott, Csipkerózsikát egy csók ébresztette fel. Egyszer volt, hol nem volt… és boldogan éltek, míg meg nem haltak. A tündérmesék, tele vannak álmokkal. A probléma az, hogy a tündérmesék nem válnak valóra. Ezek másmilyen történetek. Nagy, sötét viharos éjszakákkal kezdődnek, és rosszul végződnek. Ezek a rémálmok, amik mindig valósággá válnak. Az, aki kitalálta a “boldogan élünk, míg meg nem halunk”-ot megérdemelne egy jó nagy seggberúgást.
Nem írok sokat.
Értelme lenne.
Sok dolog van.
Tanulás, lakás, hideg.
Még tél van, tegnap óriási pelyhekben esett a hó, és én ettől boldog voltam.
Szombaton egyedül vezettem Piliscsabáig, szakadó esőben.
Aztán sorozatot néztem.
Aztán aludtam, sokat és nem csináltam semmit.
Ma meg tárgyakat hajszoltam.
És egyedül vagyok.
Rám szakadt egy rakás szabadidő, de úgy érzem magam, mintha egy kifacsart narancs lennék, aki megpróbálja visszaszívni magába az energiát, de nem nagyon sikerül neki.... na majd holnap!
Nem sírok, mert híró vagyok! Sötét és sérült, de én ettől vagyok más és erősebb, mint a többiek.
Lehetséges, hogy két ember szereti egymást, de van, hogy a szerelem nem elég önmagában.
